Tovább a tartalomhoz Tovább a lábléchez
A_sport_szeretetere_nevel_a_svabhegyi_testnevelo

A sport szeretetére nevel a svábhegyi testnevelő

Hajdú Attila, a Jókai Mór Általános és Német Nemzetiségi Iskola testnevelője nemrégiben vette át a „XII. kerület sportjáért” díjat. A pedagógus a Hegyvidék sportéletének fellendítése, valamint a tehetséggondozás terén elért eredményei elismeréseként részesült a kerületi sportvezetők, edzők és testnevelők számára adható legmagasabb kitüntetésben.

Több mint három évtizede dolgozik testnevelőként, melyek voltak pályája legfontosabb állomásai?

– Pécsről indultam, onnan kerültem a Csata utcai általános iskolába, a XIII. kerületbe. Ott ízelítőt kaptam az élsportból, ugyanis ez volt a Budapesti Honvéd testnevelés-tagozatos iskolája – beszélt először a kezdetekről Hajdú Attila testnevelő. – Mások mellett tanítottam Simkó Beát és Stieber Mercédeszt, de Fábián László, Kalaus Valter is hozzánk járt. Három év után, 1986-ban jöttem át a Jókaiba, aminek az volt az oka, hogy akkoriban már a tizenkettedik kerületben laktam, ezért a Hegyvidéken kerestem munkahelyet. Bár azóta Budakeszire költöztem, ha tehetem – és az időjárás is engedi – mindig kerékpárral jövök az iskolába, amire egyébként a diákjaimat is megpróbálom rávenni.

A „XII. kerület sportjáért” kitüntetés a teljesítményt ismeri el. Az ön számára mit jelent a siker?

– Az mindenképpen siker, ha egy diákomból élsportoló lesz, és ebben nekem is van némi szerepem. Ez történt a ma már utánpótlás-válogatott kerettag atléta Kós Erikkel, akit rá tudtam venni arra, hogy komolyabban foglalkozzon a sporttal. De említhetem Heinrich Róbert nevét is, aki a kezem alatt kezdett játszani az akkortájt induló mini kosárlabdacsapatunkban. Ők olyan egyéniségek, akik követendő példát mutatnak az utánuk jövők számára. A testnevelő munkájának eredménye leginkább abban mutatkozik meg, hogy a keze alatt felnövő korosztályok számára a sport és a testmozgás mennyire válik szükségszerűséggé.

Szentgyörgyi Albert szerint a sport nemcsak testnevelés, hanem a léleknek is az egyik legerőteljesebb nevelőeszköze. Mi erről a véleménye?

– Tökéletesen egyetértek vele! Valamennyi pedagógus tudja, hogy az „ép testben ép lélek” nem csupán egy jól hangzó szlogen, hanem maga a valóság. Hogy ezt elérjük, ahhoz sportra, mozgásra van szükség, ezek nélkül elképzelhetetlen az a belső harmónia, ami a fizikai mellett a szellemi fejlődéshez is hozzájárul. Sajnos, egyre nehezebb a feladat, hiszen a mai gyerekeket folyamatosan érő impulzusok, élmények közül a sport csupán egy, de korántsem az egyetlen lehetőség. Elég csak a televízióra, a multimédiára vagy a számítógépre gondolni, de a tanulmányi eredménykényszer sem segíti a mozgás ügyét. A nyelv- és zenetanulás, a különböző különórák után sokszor tényleg nem marad idő a sportra, a közös játékokra.

Mégis, hogyan lehet felkelteni a gyerekek érdeklődését a sport iránt?

– Elsősorban a tanórákon kell megfelelően motiválni őket, ha ez sikerül, megnyílik az út a délutáni iskolai edzések, sportprogramok előtt. Jó példa erre a kosárlabda, amely egyrészt tananyag, ugyanakkor iskola után a tömegsportórákon is tanítom a diákoknak. A Jókai iskola egyik védjegye a tíz évvel ezelőtt elindított lovaglás, amire egy Budapesttől hatvan kilométerre található településen hétvégenként, illetve a tanítási szünetek alatt nyílik lehetőség. Jelentkező bőven akad, az egynapos foglalkozásokon mindig összejön nyolc-tíz diák, 2010 óta több mint százötvenen vettek részt a programon. Azt szoktam mondani, hogy a lovagoltatás is olyan mag, amelyik folyamatosan növekedve néhány év alatt kiteljesedett. Ebben a családoknak is komoly szerepe volt, mert a tanár hiába akarja megszerettetni a sportot, ha a szülők nem ösztökélik ugyanerre a gyerekeket. Szerencsére a jókais szülők szeretnek mozogni, ezt bizonyítja, hogy a diákoknak szervezett szabadidős rendezvényekre a felnőttek is rendre eljönnek.

Budapesti összehasonlításban is kiemelkedően gazdag a hegyvidéki sportélet, a diákolimpián tavaly több mint ezer gyerek indult el. Mennyiben segíti ez a testnevelők munkáját?

– Kiváló kezdeményezésnek tartom a diákolimpiát, amely egyszerre szolgálja a tömeg- és a versenysport érdekeit. A program legnagyobb erénye, hogy azok a gyerekek is kipróbálhatják magukat éles helyzetben, akik egyébként nem jutnának el igazi versenyekre. Kiugrási lehetőségnek sem utolsó, hiszen a bajnokságokra rendszeresen eljönnek a sportklubok képviselői, akik árgus szemmel figyelik a tehetségeket. Ezért is örülök annak, hogy a Jókaiban szinte nincs olyan tanuló, aki ne akarna elindulni valamelyik bajnokságban. Ennek köszönhetően nagy a merítési lehetőségünk, rendszeresen válogatóversenyeket szervezünk, ami az eredményeken is meglátszik. Már kétszer megnyertük a versenysorozatot, idén pedig címvédésre készülünk, annál is inkább, mert ha nyerünk, végleg hazahozhatjuk az egyébként éppen általunk alapított vándorkupát.

Milyen érzés volt a „XII. kerület sportjáért” díjazottjai között szerepelni?

– Furcsa, hiszen a kitüntetés valójában egy pályázat eredménye, amit a kiírás értelmében a testnevelők maguk adtak be. Úgy éreztem, tettem annyit a kerület, vagy legalábbis az iskola sportjáért, hogy én is megmutassam magam a szélesebb nyilvánosságnak. Ez sikerült, aminek nagyon örülök, hiszen azt jelenti, hogy mások szerint is jól dolgoztam az elmúlt huszonöt évben.

Knp.