Magyarok_hihetetlen_kalandjai_a_Csndes-oceanon

Magyarok hihetetlen kalandjai a Csendes-óceánon

Két magyar rádióamatőrt hívott szinte az egész világ a csaknem egy hónap alatt, amíg ők a csendes-óceáni szigeten, Naurun működtették állomásukat. Kovács György, a MOM Rádióklub tagja, valamint társa, Gáspár István 33 ezer – morzés, illetve mikrofonos – összeköttetést mondhat a magáénak, ebből 550 magyar kapcsolat volt. Élményeikről a MOM Kulturális Központban számoltak be.

Egy rádióamatőr annál sikeresebb, minél több országgal tud az éteren keresztül kapcsolatot teremteni és ezt írásban is igazolni. Ezeket a kapcsolatokat regisztrálják, a legeredményesebbeket pedig el is ismerik, az Egyesült Államokban például oklevéllel. Mindenki keresi az olyan országokat, lakott területeket, ahol más még nem teremtett rádiós kapcsolatot.
Van, aki hajóról rádiózik, és van, aki egy bizonyos időszakra letelepül egy országban. Járai Tamás a MOM Rádióklub februári találkozóján például arról számolt be, hogy tengeri mobil állomásával, azaz vitorlás hajójával a Földközi-tenger szinte minden pontján járt már, és expedíciói alatt nemcsak rádióamatőrökkel, de nagyon sok hajóssal is megismerkedett.
A part közeli rádiózás mellett – bár költséges, mégis – népszerű válfaja ennek a hobbinak az ismeretlen országok „becserkészése”. A rádiózás szempontjából ilyen felderítetlen terület volt Nauru, a Csendes-óceán talán mindentől legtávolabb eső szigete, amelyhez a legközelebbi szigetállam is legalább ötezer kilométerre fekszik. Lakói közül senki nem rádiózik, tizenöt éve nem járt arra rádióamatőr. Két magyar, Kovács György és Gáspár István nemrégiben megtette ezt.
A MOM Rádióklub tagjainak, illetve más megyékből érkező kíváncsi rádiósoknak elmesélték, hogy a kilencezer lakosú Naurut a világ egyik legkülönlegesebb országának ismerték meg. Lakói szegről-végről mind rokonai egymásnak, és a szigeten senki nem dolgozik. Abból a jutalékból élnek, amit a Naurun lévő foszfátbánya értékesített bányászati jogából kapnak – méghozzá nem is rosszul: volt olyan év, hogy e jog kilencmilliárd ausztrál dollárt jövedelmezett a kilencezer fős közösségnek. Ezenkívül halászni sem maguk szoktak, hanem eladták a szigetük körüli halászati jogot, és a jutalékból vásárolják meg a halakat. Nem adnak ki vízumot, nem fogadnak turistákat, csak dolgozni lehet beutazni hozzájuk; a két magyarról is úgy tartották, hogy nyilván munkájuk van ott, ezért juthattak be Naurura.
A sziget kórházának egyetlen doktora, az orvos-misszió részeként két hónapig kint tartózkodó izraeli doktornő elmondta, Naurun élnek a világ legkövérebb emberei. A nők 92 százaléka többet nyom 150 kilónál, és a férfiak sem mondhatók éppen daliás termetűeknek.
Nauru egyetlen szállodájában azok a külföldiek laknak, akik dolgozni érkeztek hozzájuk, mint például a bánya nigériai munkavezetője, aki szerint a kifejthető réteg annyira elvékonyodott, hogy legfeljebb két évig bányászhatnak még foszfátot. Hogy aztán a jutalék nélkül mihez kezdenek a munkát nem ismerő nauruiak, abba jobb nem belegondolni. Talán majd erre is talál megoldást a sziget vezetője, aki nemcsak a vitás helyzeteket dönti el, de feltehetően ő gondoskodik a szigetlakók lelki üdvéről: bár Naurun nincs pap, mindnyájan részesültek a keresztségben, katolikus, illetve református hit szerint – bár az ugyancsak talányos, hogy pap és lelkész nélkül hogyan dőlt el, ki milyen vallású legyen…
Összességében a nauruiak nem különösebben törődnek azzal, mi történik a szigetükön túli világban, azt is csak egyetlen ember tudta, hogy van egy Európa nevű földrész, és ott található Lengyelország. De arról, hogy létezik Magyarország, sejtelmük sem volt – eddig.

L. I.