Ősi fák a kertekben

Furcsa módon a liliomfa magyar nevét – bár találó – sokkal kevesebben ismerik, mint a tudományos Magnolia nevet, amit egyesek magyarosan magnóliának, mások a névadó botanikus után, franciásan manyóliának ejtenek. A tudományos világban régóta dúl a vita, hogy a személynevekből képzett tudományos neveket latinosan vagy a névadó származásának megfelelően kell-e ejteni. Amíg a tudósok dűlőre jutnak, helyesnek tekinthető és nyugodtan használható mindkét változat.

A Magnolia nemzetség a maga 210 fajával a hasonló nevű családban foglal helyet. Ezek a jellemzően fás szárú növények elsődlegesen Ázsiából származnak, de egy másodlagos származási helyük is ismert Közép- és Észak-Amerikában. Mintegy 20 millió évvel ezelőtt hazánk területén is éltek.
A ma dísznövényként nevelt fajok ázsiai eredetűek, és már jóval időszámításunk előtt meghódították a keleti világot. Nyugaton az 1700-as évek elején szereztek tudomást róla, de rendszertani besorolásuk csak az elmúlt évtizedekben jutott nyugvópontra. A tényleges rokonsági viszonyokat ugyanis a modern technika és a DNS-elemzés módszere tudta végérvényesen feltárni, ami egy ilyen ősi nemzetségnél talán nem is annyira meglepő.
A kertekben előforduló liliomfa általában egy két faj keresztezéséből származó fajta továbbnemesített változata, amely 3-6 méter magasra nő meg. Bokros ágrendszerű, terebélyes növény, csak ritkán fejlődik törzses fává. Virágai április második felében, vagy május elején jelennek meg. Ilyenkor az ágak még csupaszok, a vastag, bőrszerű levelek csak virágzás után hajtanak ki. Maguk a virágok nagyok, egy-egy szirom akár tíz centi hosszú is lehet. Színe a fehértől a rózsaszín számtalan árnyalatán keresztül a bordóig változik, de elvétve krémszínű és sárgás virágokkal is lehet találkozni.
A növény gondozása nem igényel különösebb szakértelmet. Egyedül a fiatal példányok fagyvédelméről kell gondoskodni, mert ahonnan származnak, ott enyhébbek a telek. Fontosabb a megfelelő hely körültekintő megválasztása. Egyes változatai érzékenyek lehetnek az erősen szennyezett városi levegőre és a nagy szélre ugyanúgy, ahogy a túlzottan meszes talajra is. Kórokozók, kártevők ritkán támadják meg. Metszeni csak az alakítás érdekében kell.
A magnólia sok magot nevel, de nagyon gyengén csírázik, és bujtásos, dugványozásos szaporítása sem hordozza a siker biztos ígéretét, ezért legjobb a növényt kertészetben megvásárolni. A kertbe kiültetendő változatok mellett vannak kistermetű, bokros fajták is, amelyek akár nagy dézsában is nevelhetők, és nyár közepén még egy második virágzással is megörvendeztethetik gondozójukat. Az adott fajta igényeiről érdemes szaktanácsot kérni a kertészet eladóitól.

*

A tulipánfa a ma már csak mindössze két fajt magában foglaló Liriodendron nemzetséghez tartozik, amely a Magnolia-félék családjának tagja. A két faj egyike Észak-Amerikában honos – ezt szokták díszfaként ültetni –, a másik Kínában él.
Tekintélyes méretet elérhetnek, a jelenlegi csúcstartó egy 56 méter magas matuzsálem, de az ültetett példányok ritkán nőnek 10-25 méteres magasság fölé. Mivel fájuk könnyen megmunkálható, ellenálló és könnyű, s a törzsek akár 2-3 méter átmérőjűek is lehetnek, a tulipánfát előszeretettel használták az indiánok kenu készítésére.
A növény legszembetűnőbb sajátossága a levele, amely alapján egyértelműen megkülönböztethető minden más fafajtól. Ez ugyanis karéjos, a csúcsán erősen kicsípett, stilizált tulipánra hasonlít. Az inkább érdekes felépítésű, mint páratlan szépségű virágok mindig hat sziromból állnak, és 5-8 centis harangot formálnak. Színük zöldessárga, némi pirosas mintával, illatuk leginkább az uborkáéra emlékeztet.
A tulipánfa kedveli a tápanyagban gazdag, savanyú talajt és a napos élőhelyet. Ha jól érzi magát, kifejezetten gyorsan növekszik. A fiatalon elvégzett metszések után csak a rendszeres öntözésről kell gondoskodni, és bizton számíthatunk nyáron bomló, különleges virágaira.

(Barta)