„A kultúra adja a szellem fejlődését”

Miért épp ezt a darabot tűzték műsorra?

– A darabválasztás a karmester, Christoph Eschenbach ötlete volt, de a történet kicsit korábbról kezdődik. Három évvel ezelőtt Bécsben, a Musikvereinsaal nagytermében előénekelhettem neki. Az előéneklés jól sikerült, és adott egy darabot, hogy tanuljam. Ez után javasolta, hogy együtt állítsuk színpadra Budapesten az Anyegint. Ez Csajkovszkij legnépszerűbb operája, és a címszerep megszólaltatása igen megtisztelő.

Hogy érzi magát Anyeginként?

– Minden szerepben az a fontos, miként viszonyul a többi szereplőhöz, hogyan változik, fejlődik személyisége a darab folyamán. Anyegin unott, kissé beképzelt, gazdag fiatalemberként jelenik meg, aki menekül a mindennapi élet és minden kispolgáriság, de leginkább mégis önmaga elől. Amikor Tatjána beleszeret, az imponál Anyeginnek, de komolyabban nem érinti meg. Anyegin jó barátja a költő Lenszkij, aki más karakter, őszinte, nemes lelkű, nem érti a tréfát, és mindent úgy vesz, ahogy lát. Anyegin Larina asszony bálján táncra kéri Olgát, Lenszkij jegyesét – a költő ezt rossz néven veszi, hűtlennek gondolva Olgát. Anyegin már hiába próbál kihátrálni a konfliktusból, az párbajjá fajul, és lelövi Lenszkijt. Ez az a pont, amely után Anyegin soha többé nem leli nyugalmát. Amikor rokonának, Gremin hercegnek a báljára hivatalos, meglátja Tatjánát, aki már nem az egykori rajongó kislány, hanem egy csodálatos hercegnő. Anyegin a viszontlátás első pillanatában szerelmes lesz belé, de az idő fontos rendező, és Anyegin számára Tatjána már elérhetetlen. A szerep eléneklése mellett e belső út bemutatása a karakter érdekessége.

Öt éve volt az Operaház szólistája, amikor egy esztendőre, miniszteri biztosként, kinevezték az intézmény élére. Hogyan változott meg ettől az élete, és az Operaházhoz való viszonya?

– Két éve, 2010 szeptemberében lettem az Operaház miniszteri biztosa. Addigra már személyesen ismertem a legtöbb dolgozót. Nagyon sok időt töltöttünk bent munkatársaimmal, minden előadást végignéztem, mert úgy gondolom, hogy egy jó vezető olyan, mint egy jó családfő, aki felelősséggel tartozik mindenért, ami a „családjában” történik. Szereti az intézményben dolgozókat, ha munkahelyi problémájuk van, megpróbálja azokat megoldani, ugyanakkor megköveteli a maximumot, hiszen a közönség szolgálata az első. Hiszen ha esetleg egy gyerek, vagy fiatal néző először lát operát, annak olyannak kell lennie, hogy beleszeressen, és ne engedje el ezt a szerelmet élete végéig. Egy művészeti intézmény mindig más, mint egy úgynevezett „normál” munkahely. Meg kell teremteni a működésben a rendet és a jogszerűséget úgy, hogy közben a művészet szabadon szárnyalhasson. Ez a legnagyobb kihívás, és aki ilyen feladatot vállal, annak ezt soha nem szabad elfelejtenie.

Huszonkét éves korában megnyert egy nemzetközi énekversenyt Grazban, attól kezdve szinte kinyílt a világ ön előtt. Mi történt ez után?

– Külföldet megismerni jó dolog, az embernek kinyílik a látótere. Lát jót, rosszat, kimagaslót. Engedje meg, hogy visszatérjek Christoph Eschenbachhoz. Először azon az estén láttam őt vezényelni, amikor előénekeltem neki. Fantasztikus volt, ahogy a zenekar megszólalt, ahogy mint egy svájci óramű működött, minden zenei frázisnak mondanivalója volt, és a zenemű olyan színgazdagságban szólalt meg, ami magával ragadó volt. A közönség álló vastapssal jutalmazta a zenekart és karmesterét. Olyan érzés egy ilyen hangversenyen részt venni, mint amikor az ember minden sejtje fölszabadul a gravitáció vonzása alól.

Jelenleg is Grazban tanul, doktori képzésen vesz részt. Milyen szakterületen?

– Az opera és éneklés témájában. Graz fontos helyet foglal el a szívemben. Amikor 1993-ban felvételiztem a Zeneművészeti Egyetemre, nem tudtam, hogy ilyen meghatározó város lesz számomra. Először nem szerettem, két év után pont a versenygyőzelem után hagytam ott, és azt mondtam, hogy soha nem térek vissza. Egészen Amerikáig mentem, ahol három éven keresztül éltem, majd visszatértem Grazba egy énektanár miatt, aki azóta is a tanárom, és a várost is megszerettem.

Azt olvastam, hogy Polgár László volt a mentora. Feledhetetlen, nagy formátumú, ugyanakkor meglepetésekkel teli és talán egy kicsit titokzatos ember volt ő. Mennyire hatott az ön életére?

– Polgár László számomra maga volt az opera. Az első operaházi élményem Beethoven Fidelio című operájának 1985-ös bemutatója volt Doráti Antal vezényletével. Ebben Polgár László énekelte Rocco szerepét. Fantasztikus volt az egész előadás, és Polgár benne óriás. Ő lett a példakép, minden újságcikket kivágtam róla, fotókat gyűjtöttem, gyermeki rajongással csodáltam őt. Amikor miniszteri biztos lettem, egyik első telefonom őt hívta, mert szerettem volna, ha hazajön, és együtt dolgozhatunk az Operaház fölemelkedésén. Már nem válaszolt a hívásra, néhány nap múlva pedig a halálhíre érkezett meg. Szerveztem számára egy emlékestet az Operában, mert úgy gondoltam, eltávozott művészeink megérdemlik, hogy önálló emlékműsorral tisztelegjünk nagyságuk előtt. Nagyon hiányzik, és rossz látni, hogy neve már nem szerepel a mindennapok híradásában. Vigyázni kell a mai generációknak, mert az élet fölgyorsulása, és talán az érdektelenség miatt is elfelejtjük példaképeinket, nagyjainkat, akikre pedig emlékezni kötelességünk, és nem őmiattuk, hanem magunk miatt. A művészetben és a kultúrában a múltra alapozva kell a jövőt építeni.

A meglepetésekkel ön sem bánik szűkmarkúan, hiszen hallható volt már Szakcsi Lakatos Béla partnereként és musicalben is az opera mellett. Szellemfrissítő kirándulások ezek? Vagy ennél többet jelentenek?

– Sokat nem vándoroltam a műfajok között. Szakcsi Lakatos Béla csodálatos művész, zeneszerző és ember. Nagyon inspiratív a vele való munka, de egy puszta beszélgetés is. Amerikában találkoztunk először, és büszkén állíthatom, hogy azóta vagyunk barátok, vagyis tizenöt éve. Musicalt csupán egyet énekeltem, a La Mancha lovagját. Ezt is azért, mert a darab mondanivalóját nagyon sajátomnak éreztem. Vagyis hogy ne olyannak lássuk a világot, amilyen, hanem olyannak, amilyennek lennie kellene. Tehát valóban nevezhetjük ezeket szellemfrissítő kirándulásoknak.

Mik a legközelebbi tervei?

– Most csupán az Anyeginnel foglalkozom, de a távlatokban sok terv szerepel, ezek mindegyikének a kultúra fejlesztése a célja. Ezekről még nem szeretnék beszélni, de nem szabad elfelejteni, hogy kultúra nélkül nincs értelme az emberi létnek, hiszen a kultúra adja a szellem fejlődését, az erkölcsöt és a morált.

Antal Ildikó