Forradalmi megemlékezés a Hegyvidéken

Kockakövet felszedni, bizony, nem könnyű feladat, sokat felszedni, az már komoly, embert próbáló munka – kezdte ünnepi köszöntőjét Váczi János. Hatalmas elszántság és jó néhány segítőtárs kell hozzá. 1956 őszén Budapesten mégis halomban állt a kockakő városszerte. Magyarok feszítették, hordták össze őket, s emeltek belőlük barikádot. Diákok, kétkezi munkások, egyszerű polgárok, akiknek nem volt más választásuk. Béketűrő magyarok, akik egyáltalán nem szerették az utcákat feldúló, háborús állapotokat. Akik nyugodt hétköznapokon szívesebben sétáltak, siettek volna munkába a köveken. Mégsem tehették. Mert azok egy hazug világ kövei voltak.
S ahogy – Illyés Gyulát idézve – a zsarnokság mindenütt ott volt, akkor azonban, ’56 októberében tüntetők lettek mindenütt – emlékeztetett az alpolgármester. Szerény eszközökkel a kezükben: tiltakozó szavakkal, transzparensekkel. Nem sok minden egy ÁVH-t, karhatalmat, tankokat felvonultató diktatúrával szemben.
„A rendszert az egész magyar nép söpörte el. A szabadságharcot egy csontig lesoványított nemzet vívta” – mondta Mindszenty József szavait ismételve az alpolgármester, hozzátéve, hogy ettől a lesoványított, szinte az ereje végén járó nemzettől, a petíciót vivő egyetemistáktól, a felvonuló munkásoktól annyira félt a hatalom, hogy tankokat is küldött ellenük – itt, nem messze tőlünk, az Alkotás utcán is.Bármit is állítsanak rólunk, mi, magyarok, nem vagyunk forradalmárok, csak szabadságot szerető, a szabadságát szerető nemzet. S ahol a szabadságot nem adják ingyen, ott azt ki kell vívni. De a magyar ember a kőből is inkább építeni szeret. Jobban szereti lerakni az új utat, mint rombolni a régit. A forradalmaink már a győzelem napján az újrakezdésről, a normális mederbe terelt életről szóltak. ’56-ban „a parasztok támogatását” kérték a műegyetemisták, a dolgozók pedig azt, hogy a magyar nép „saját kezébe vegye az ország sorsának irányítását”. Minden a jövőről, a jövőnkről szólt – emlékezett Váczi János.
Ma, amikor Magyarország egy forradalommal is felérő változás után végül ismét a saját útját építi, érdemes elgondolkodnunk: vajon milyen lett volna az a jövő. Hol lettünk volna két-három évvel ’56 után? Lett volna elszámoltatás? Küzdöttünk volna önállóságért és az erős magyar gazdaságért? Milyen harcokat kellett volna megvívnunk még? Hányszor kellett volna bizonyítanunk az igazunkat?
Mi a diktatúrában készre gyártott utat kaptunk. Mint annyi minden másból, ebből is szovjet típusút. És a szovjet fegyverek személyesen felügyelték, hogy szépen, fegyelmezetten haladjunk ezen az úton. Odavolt az önállóság, oda minden esély a saját életre. De tényleg, mi lett volna ötvenhat évvel ezelőtt a diktatúra működtetőivel és haszonélvezőivel egy új világban? – tette fel a kérdést Váczi János. Eltűnnek, vagy demokrata öltönyt húznak a pufajkájukra, és úgy oktatnak ki minket demokráciából? Vajon minden bűnös elnyerte volna a megérdemelt büntetését? Vajon azok a hatalmak, amelyek korábban elfordultak tőlünk, támogattak volna minket? Hányan panaszolták volna be hazájukat a világhatalmak előtt? És mit gondolnak, kaptunk volna a diktatúra megdöntése után kevéssel leckét másoktól szabadságtiszteletből? Mert ma bizony kapunk.
Ha valakik, hát mi, magyarok, a szívünkben hordjuk a szabadság értékét. Hiszen ebben az országban százakat adtak a hóhér kezére a levert forradalom után. Itt nagykorúságig lehetett börtönben tartani egy fiatalt, csak hogy megérjen a kivégzésre. S ugyanitt végtelen cinizmussal mondták az özvegynek: gondolja azt, hogy a férjét elütötte a villamos. A gyereknek pedig azt: jobb neki, ha nem gondol semmit, ha nem emlékszik semmire.
1956-tal Magyarország örökre megváltotta a tiszteletet a saját sorsa, a saját teljesítménye iránt. És ma is ugyanaz a nemzet vagyunk, amelyik nem kér semmi többet, csak azt, ami megilleti. Egyenlő mércét, egyenlő elbánást, eredményért elismerést. Magyarországnak joga van járnia a saját útját. Mert ehhez előbb nagy szenvedések árán szedte fel a régit, a semmibe sem vivőt. És mert a saját utunk alapjában a hősök és a mártírok vére a kötőanyag. Mi ezt kezdtük el ’56-ban. Igaz, hogy csak néhány napig tartott. De ami akkor történt, mindennek a forrása lett.
A Hegyvidéknek is vannak halottai, akik az utcákon, vagy az ÁVH-s börtönökben vesztették az életüket. Mi már szerencsés nemzedék vagyunk: nem kell a vállunkra a puska. De a szabadságunkat őrizni, az eredményeinket megvédeni ma is kötelességünk. A szép, „elszánt álmot” sosem szabad elfeledni. Mert az ötvenhatos hősök minket, mai magyarokat álmodtak meg. Minden, amit ma építünk – iskoláink, parkjaink, utcáink, épületeink, a jövőnk – saját erőnkből, de az ő álmaikra épül. Mi pedig nem lehetünk hozzájuk méltatlanok – figyelmeztetett az alpolgármester.
Váczi János köszöntője után a Németvölgyi Általános Iskola diákjai adták elő tavalyi, díjnyertes megemlékező műsorukat, majd a Hegyvidéki Önkormányzat az általa fenntartott oktatási és nevelési intézményekben dolgozók hosszú ideje folyó kimagasló színvonalú munkáját ismerte el. Az ünnepség végén katonai hagyományőrző bemutató adott ízelítőt a korabeli hangulatból.
A hegyvidéki megemlékezés a Gesztenyés kertben megtartott koszorúzással zárult, ahol előbb Pokorni Zoltán polgármester, Fonti Krisztina, Kovács Lajos és Váczi János alpolgármesterek hajtottak fejet a hősök emléke előtt, őket követve pedig katonai és civilszervezetek, nemzetiségi önkormányzatok vezetői és hegyvidéki alapítványok, polgárok helyezték el az emlékezés virágait.

A. I.