Kecskeragok_a_keruletben

Kecskerágók a kerületben

A kecskerágók nem tartoznak a közkedvelt fajok közé, pedig gyakran kerülnek a szemünk elé. Szinte minden kertben van belőlük egy-két tő, a Hegyvidék erdeiben járva pedig vad példányaikkal is találkozhatunk.

A kecskerágó neve nem sokat árul el a csoport jellegzetességeiről. A kecskék általában szinte minden zöld növényt megrágnak, így valószínűleg nem kivételeznének a kecskerágóval sem, de mivel ennek levele és főképp a termése igen mérgező, jobban teszik, ha elkerülik.
A vadon élő kecskerágókat az óvilági trópusi és mérsékelt övben elterjedt, főleg fás szárú növények alkotják. A nemzetséget két faj képviseli Magyarországon.
A csíkos kecskerágóval viszonylag gyakran találkozhatunk az erdők alján, ott, ahol a talaj tápanyagban gazdag, és némi fény is eljut a cserjeszintig. Tisztásokon, utak mentén és sövényekben is előfordul, ahol öt-hét méter magas, kusza bokrot nevel.
A levelek alakja és széle egyaránt nagyon változatos, akár egyedről egyedre más mintázatot mutathat, a keresztben átellenes levélállás azonban állandó jelleg. A virágok aprók, fehérek, hosszú száron, kecsesen bókolnak, inkább érdekesek, mint szépek. Sokkal feltűnőbb a kora ősszel pirosló toktermés, amely kis, rózsaszín kopácsokból és a narancssárgás köpenybe bújtatott magokból áll.
A termésekkel gazdagon berakott ágak kifejezetten látványosak. Sokszor az erdőt járó embereket is elbűvöli, és csokrokat szednek belőle. Sajnos ezek gyorsan elvesztik díszítőértéküket, mert a termések könnyen lehullnak. Ráadásul a feltűnő szín ebben az esetben is a magok méregtartalmára hívja fel a figyelmet, ezért jobb óvatosnak lenni.
A másik vadon előforduló faj a bibircses kecskerágó, amely alacsonyabb és ritkább, mint a csíkos. Négy kis, kerek, fáradt-rózsaszín sziromból álló, gyermekrajzszerű virága van. Termése hasonlít a csíkos kecskerágóéhoz. A pirosas húsból kikandikáló fekete magok különleges, rózsaszín turbán alatt lógnak. Másoknak a barett nevű, régen főképp papok által hordott fejfedő jutott róla eszébe, ezért nevezik a növényt papsapkának is.
A kertekben nem a vad fajok fordulnak elő, hanem azok nemesített rokonai. Nagy népszerűségnek örvend a kúszó kecskerágó, amely csak apró leveleket nevel, de azok egész évben díszítenek. Hajtásai elfekszenek a talajon, és nagy területet képesek beborítani. A sárga szegésű, középen zöld levélpárok tömege arasznyi vastagságban borítja be a talajt. Más gyakran ültetett fajtái fehér szegélyűek, vagy sötétzöld lombúak. Előnye, hogy nem igényes, szinte minden élőhelyen megél.
A szárnyas kecskerágó lassan növekszik, és nagyobb bokrot nevel. Levelei igazi szépségüket napos termőhelyen mutatják meg, ahol ősszel vörösre színeződnek.

Sok kertben díszlik a japán kecskerágó és annak törpe változata. Fényes zöld és örökzöld leveleivel kifejezetten tetszetős növény, akár egymagában is megállja a helyét. Sem termőhelyével, sem talajával szemben nem igényes, megél szinte mindenhol, még teljes árnyékban is. Metszéssel jól alakítható. Virágai, termései nem különösebben feltűnőek.
Az egyszínű alapfajnál kicsit igényesebbek a tarka változatok. Ha több különböző levélszínű, mintázatú tövet egymás mellé ültetünk, és hagyjuk, hogy összenőjön a koronájuk, érdekes látványosságot kaphatunk.
A kecskerágók beszerzése nem okozhat nehézséget, hiszen dugványozással könnyen szaporítható, és a kertészeti árudák is egész évben kínálják a változatok széles palettáját. Vásárlás előtt kérjük szakember tanácsát az adott példány igényeiről, méretéről, fejlődéséről!
A kecskerágóval kapcsolatban nem lehet nem megemlíteni legjellemzőbb kártevőjét, a kecskerágó-pajzstetvet. A gyakorlottabb kertbarátok bizonyosan ismerik ezt a nehezen visszaszorítható, de annál biztosabban megjelenő állatkát. A kevésbé gyakorlottak is gyanakodhatnak, hiszen ha egy növénynek saját kártevőfaja van, az nem sok jót ígér.
És valóban: a kertekbe ültetett kecskerágók legnagyobb részén megtalálhatók a fehér tetvek, amelyek először a hajtásokon és a levelek erei mentén terjednek el, de súlyos fertőzés esetén a levéllemezek fonákját is ellepik. A beteg növény a kiszívott nedvek hatására szárad, végső esetben el is pusztulhat.
Sajnos a pajzstetvek nem válogatósak: ha már megtelepedtek a kertben, akkor több más dísznövényfajt is megfertőznek. Nehéz ellenük védekezni, növényvédő szerrel, netán mechanikus módszerrel (a tetvek eltávolításával, vagy a beteg hajtások egészének lemetszésével és elégetésével) lehet próbálkozni. Sok fáradság megspórolható, ha eleve ellenálló fajtát választunk, vagy ha növényeinket gondos ápolással megfelelően ellenálló kondícióban tartjuk. Védettebbek a lombhullató fajták, mert azok a levelekkel együtt időről időre lehullatják a kártevőket is.

(Barta)