Tartozasok_es_tervek

Tartozások és tervek

A hosszú ideje a Hegyvidéken élő Fenyvesi Félix Lajos író, költő, újságíróval egyebek mellett arról beszélgettünk nemrég megjelent, Weöres Sándor századik születésnapja előtt tisztelgő kötete kapcsán, hogy miként gondolkodik az elődök hagyatékáról, a szülőföldről, annak értékteremtő és őrző szerepéről.

A napokban mutatták be legújabb, Hódolat W. S. mesternek című kötetét. A könyv Weöres Sándor emlékére készült. A költő az idén lenne százéves, vagyis korban jócskán ön előtt járt, mégis jó viszonyban voltak egymással. Ez inspirálta?

– Mindenekelőtt tudnia kell, hogy Hódmezővásárhelyen születtem, abban a városban, amit Ady paraszt Párizsnak nevezett, ahol gyerekkoromban együtt élt a múlt a jelennel, annyira, hogy az utcán egyszerre láttunk négyökrös szekeret és autót. Ahol egyszerre ismertem meg a városi és a tanyai életet, s ahol az emberek még barátságban éltek egymással. Mindez együtt nagyon sokat adott a mentalitásomnak. Például abban is hatott rám, hogy komplexen értékeljem a dolgokat. Ha például meghívtunk egy vendéget, egy művészt, akkor nemcsak az éppen aktuális művét mutattuk be, hanem egész eseménysort szerveztünk eköré. Vagy, mondjuk, amikor meghalt Latinovits Zoltán, megemlékeztünk róla, és egyebek mellett levetítettük a Szindbád című filmet is. Amikor Weöres Sándort meghívtuk egyszer a költészet napja alkalmából, három napig én kalauzoltam. Attól kezdve jobban figyeltem rá. Itt közbe kell vetnem, hogy Vas István volt az én felfedezőm: neki küldtem el négysorosomat, s ő nem sokkal később – épp most negyven éve – leközölt ezekből egy válogatást az Élet és Irodalomban. Vas és Weöres kedvelte egymást, így ismét találkoztam vele, sokszor sikerült a Holt-Tiszához is elhívnom, s mondhatom, barátság alakult ki közöttünk, meg is írtam a vásárhelyi találkozásunk emlékét.

Erre a mostani kötetre hogyan készült?

– Most, hogy közelgett a százéves évforduló, egy hosszú esszével elkezdtem egy vele foglalkozó sorozatot az Evangélikus Életben, majd szerzőket kértem fel, hogy beszéljenek róla. Felkerestem a Weöres Sándort búcsúztató lelkésznőt, Mózer Zoltán festőművészt, Gyulai Líviuszt, a Psziché egyik illusztrátorát, valamint Sebő Ferencet, aki több versét megzenésítette. Szinte mindenkit megkerestem, akivel Weöres az utolsó években kapcsolatban állt. Mostanra egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy Weöres Sándor a világirodalom egyik legnagyobb költője volt. Nemcsak a verseket, műfordításokat, de a levelezését is érdemes olvasni. Sőt, tovább megyek, ha csak azokat írta volna, már az is értékes lenne.

Min dolgozik mostanában?

– Sok tervem van. Régóta foglalkozom gyermekirodalommal, eddig öt verseskötetem jelent meg, most egy újat szeretnék összeállítani, kilenc-tíz éves gyerekeknek. Pontosabban két könyvet: Mókustánc címmel egy verses- és Macskaarcú egér címmel egy mesekötetet. Látom, kérdezni akarja: ha már figyelt mókusokat kergetőzés közben, sejtheti, honnan jött a verseskönyv ötlete. Mindkét könyvet én illusztrálom. Tudja, eredetileg képzőművésznek készültem, grafikát tanultam, aztán mégis az irodalom mellett köteleztem el magam. Azért is szeretnék új kötetet, mert szívesen járok olvasói találkozókra, így megint lesz mit magammal vinnem. Szülővárosom jeles embereiről eddig írt riportjaim, esszéim kötetén is dolgozom, benne kortárs, élő emberekkel készült interjúimmal. De vannak még terveim bőven, például a vásárhelyi képzőművészekről is szeretnék írni, főleg mert szinte mindegyik valamire való festőt ismerem is. Ez egy örök tartozásom.

Antal Ildikó