A_kockas_inges_pap

A kockás inges pap

Pulóveréről, kockás ingéről, gondosan ápolt, őszülő szakálláról mindenki azonnal felismeri. A miseruhán kívül mindig civilben jár az idei év közönségdíjas Prima Primissimája, a Hegyvidéken élő Pál Ferenc, az angyalföldi Szent Mihály-templom helyettes plébánosa, akivel a kitüntető címen kívül arról is beszélgettünk, mennyire vagyunk felelősek önmagunkért és egymásért, s hogy miért nélkülözhetetlenek az ünnepek az életünkben.

Tisztelendő úr, nem tiszteletlenség Feri atyának szólítani?

– Nem, mert számomra semmiképpen sem az a fontos, hogy a hivatali tiszteletet kapjam meg, hanem az, hogy emberként tudjak tiszteletet adni és kapni.

Sokan nem is tudják, hogy pap, inkább gondolják pszichológusnak.

– A papi hivatáshoz is szükség van lélektani ismeretekre. Ám nagyon fontosnak tartom, hogy az ismeretekhez szisztematikus, hivatalos képzés révén jussak el, ne csupán autodidakta módon, mert annak nemcsak az a veszélye van meg, hogy a szubjektív érdeklődésem irányába visz, miközben fontos területeket elhanyagolok, hanem az is, hogy hiányzik belőle a külső reflexió. Ezért fontosak az intézményes képzések. Ma már a kultúránkhoz hozzátartozik az alapvető jártasság a lélektani ismeretekben, ami azonban nem jelenti azt, hogy az önismeretben, önnevelésben is gyakorlottak vagyunk.

Abban mekkora szerepe van az önismeretnek, hogy közösséggé tudjunk kovácsolódni?

– Az önismeret mellett hangsúlyoznék egy másik kifejezést, ezt pedig az önművelés. Nem elégséges, hogy önismeretünk legyen, ha ez nem párosul valamilyen gyakorlattal, önmagunkon való munkálkodással. Erre használom szívesen azt a kifejezést, hogy önművelés. A bővülő, táguló, mélyülő önismeret egészen öncélú és terméketlen is tud lenni. Ezért az önművelésnek az egyik központi témája, hogy igyekszem olyan valakivé formálni és alakítani magamat, tudatos érzelmi munkával, hogy alkalmasabb legyek kapcsolatokban való létezésre. Hogy képes legyek csoportokhoz, közösségekhez úgy tartozni, hogy ne csak kapni akarjak ezektől, hanem mint tag részt vegyek bennük, és adjak is a többiek számára.

Ezért is tart mentálhigiénés foglalkozásokat, előadásokat, mint például a MOM-ban minden kedden este?

– A többi közt ezt a célt is szolgálják. Sokféle színes csoport működik a kereteink között, és mindegyiknek van egy közös célkitűzése, ez pedig a csoportkultúrának a gyakorlatban való elsajátítása. Vagyis az, hogy hogyan is érdemes egyáltalán egy csoportban lenni. Mit jelent az, hogy egy csoportnak a tagja vagyok? Mit jelent az, hogy nem minősítjük egymást egy csoportban, nem ítélkezünk egymás fölött, hogy nem moralizálunk egymáson, hogy még csak tanácsokat sem adunk egymásnak...?

…kéretlenül…

– Kéretlenül pláne nem! Hogyan tiszteljük és becsüljük egymást? Hogyan fogadjuk el egymást feltétel nélkül, miközben elmondhatjuk a véleményünket? Ez tulajdonképpen egy kultúra is.

Hogyan dolgozzuk fel azt, hogy bennünket nem tudnak elfogadni valami miatt…

– Például! Mit kezdünk akkor, ha visszajelzéseket kapunk a magatartásunkra, vagy a működésmódunkra. Kultúra is!

A közösségi élet alapja a család. Annak összetartó erejében mekkora szerepe van az ünnepeknek?

– Az ünnep több mindent nagyon jól kifejez. Az egyik, hogy az életben vannak lényeges dolgok. Nagyon értékes, tartalmas dolgok, amelyeknél megállunk, ezeket megéljük, kifejezzük. Az ünnepekhez kapcsolódnak rítusok, rituálék. Tehát akarva-akaratlanul, a családban felnőve, az ünneplésen keresztül megéljük azt, hogy az életnek van mélysége, van valamiért élni a hétköznapokat, hogy az életnek van nagyon fontos tartalma és üzenete, amit érdemes kiemelni és látni. Ez az egyik rész, a másik pedig az, hogy a családi ünnepek mindig közösségformáló és közösséget kifejező cselekmények is, hiszen összejövünk, együtt vagyunk, fokozottan figyelünk egymásra, kifejezzük a kapcsolatunkban azt, hogy kölcsönösen számíthatunk egymásra, észrevesszük egymást. Ráadásul az ünnepekben a rítusoknak, a rituáléknak megvan az a jelentősége és szerepe is, hogy stabilizálják bennünk az életet. Mert azt fejezik ki, hogy az életnek vannak fontos szakaszai, van benne bizonyos rend, kiszámíthatóság. Ez biztonságérzetet ad. Hiszen egy gyereknek már kicsi korában rengeteg az élménye arról, hogy van advent, és advent után karácsony, és ez mindig így történik. Hogy mindig december huszonnegyedikén, vagy a szenteste és a következő nap megyünk a nagyihoz, aztán a másik nagyihoz és a többi. Ez a fajta rend és kiszámíthatóság szavak nélkül erősíti a biztonságérzetünket.

A biztonságérzetet mondta. Miért éppen karácsonykor történik a legtöbb családi erőszak?

– Egyebek közt azért, mert karácsonykor együtt vagyunk. Másképp vagyunk együtt, mint a hétköznapokon. Közelebb vagyunk egymáshoz. És ezért nagyon sok egyébként meglévő konfliktus, szőnyeg alá söpört indulat a felszínre tud törni. Ilyenkor napvilágra jut sok olyan érzés, elvárás, hiány vagy sérelem, ami egyébként a hétköznapi életvitel sodrában nem. Ezért természetesen nem a karácsony a hibás.

Ilyenkor az érzelmek is felfokozottabbak?

– Hogyne! Ráadásul az elvárások is megnőnek. Ennek kapcsán az igényeink is magasabbra emelkednek.

Egymással szemben…

– Pontosan így van! Karácsonykor többet várok, mint amivel máskor meg tudok elégedni, és ezzel együtt az érzékenységünk, a hozott, elrendezetlen, földolgozatlan sérelmeink és hiányaink sokszor évtizedekre visszamenően megjelenhetnek és aktívvá válhatnak.

Karácsony és család. Egy pap életében ez a kettő hogyan találkozik?

– Van egy ikertestvérem, egy féltestvérem és az ő családjaik, tehát van kikkel eltölteni a huszonötödikét–huszonhatodikát. Aztán a következő napokban is mindennap megyek valahová, mert vannak jó barátaim.

Nem „munkával” telik a karácsony?

– Munkával is. Természetesen sok munkával, és ez egyáltalán nem baj, mert kifejezetten örömet okoz és motivál is, hogy karácsonykor van időm arra, úgy mélyüljek el, szemlélődjek, elmélkedjek, imádkozzam, készüljek, ahogy általában a hétköznapi világban, egy családban élő édesapának, édesanyának vagy akár nagyszülőnek is alig van rá lehetősége. Nekem viszont van, mert éppen ez a feladatom, a munkám. Ezért aztán ebből a nagyobb elmélyültségből, vagy átimádkozottságból tudok valamit adni azoknak is, akik éppenséggel a szeretetnek, vagy az összetartozásnak más dimenzióiban, vagy más kifejezésmódjaiban, jellegzetességeiben munkálkodtak az előző napokban.

Nem liturgiai értelemben, hanem érzelmileg: hogyan éli meg a karácsonyt?

– Minden karácsonynak, nyilván a saját élettörténetem összefüggésében is, van egy személyes üzenete. Az idén ez az, ahogyan a Betlehemet újból és újból elképzelem – amit nálunk, a Hegyvidéken nem is kell elképzelni, mert éppenséggel látni is lehet –, ez pedig az, hogy nehéz körülményekből is tud valami jó születni. Hogy tulajdonképpen a betlehemi jelenet azt is mutatja, egy nagyon nehéz helyzetből valami értékes dolog tud létrejönni. A mostani karácsonynak számomra ez a központi üzenete. Nem tudunk minden helyzetet, a körülményeinkben minden elemet megváltoztatni, és nem is biztos, hogy az életünket azzal kell tölteni, hogy a körülményeket nagy műgonddal a lehető legszebbé, legoptimálisabbá alakítsuk, mert elmegy az egész élet, és még akkor sem lesz tökéletes. Rakjuk-rakjuk a fészket, és nem költözik bele senki. Van egy pont, ahol érdemes azt mondani: na, ez most ilyen. És akkor megtalálhatom azt a kincset, ami ebben a helyzetben megvalósulhat. Éppen az az élet egyik titka: a leglehetetlenebb helyzetből is tud valami szép születni, sőt, néha, amikor a legelviselhetetlenebbnek tűnő helyzetből születik valami érték, azt becsüljük meg a legjobban. Aztán egy életen át tudjuk becsülni. Hogy „emlékszel, amikor abból a nehéz helyzetből mi együtt kijöttünk – mondja például egy a férj a feleségének –, emlékszel, micsoda mélységben voltunk?” Esetleg azt is hozzátesszük, hogy a Jóisten megsegített. Attól még szebb lesz, mert látjuk, igazából sosem vagyunk egyedül. Mert amikor az élet mindent odaad nekünk, azt sem tudjuk, mit kezdjünk vele, minek örüljünk.

Minek örüljünk… Például a Prima- és a Prima Primissima-díjnak. Előbbit a szakmai zsűri ítélte oda oktatás–köznevelés kategóriában, a másik pedig közönségdíj!

– Mindkettőnek, de az utóbbinak külön is nagyon tudtam örülni, a többi közt azért, mert nagy élmény volt a díjátadón meg utána, vagy az SMS-ekben és a személyes találkozásokon is azt látni, hogy ez sokaknak volt öröm. Nem az történt, hogy sok melegszívű ember csatlakozott az én örömömhöz, hanem hogy személyes örömként élték meg az eredményt! Nagyon sokan szavaztak, hívták fel egymást, szurkoltak. Igazi közösségi élmény volt ez, szinte én csatlakoztam mások öröméhez, s nem fordítva.

Pál Ferenc, közismert nevén "Pálferi" római katolikus pap, mentálhigiénés szakember. Budapesten született 1966-ban; 1986 és 1989 között válogatott atléta; 1987-ben felnőtt magyar magasugró bajnok; 1996-ban szentelték pappá. Szentelése után előbb káplánként szolgált Terézvárosban, majd Rákoskeresztúron, 2002-től pedig az óbudai Kövi Szűz Mária-templom plébánosa volt. Az angyalföldi Szent Mihály-templom helyettes plébánosa 2011. augusztus 1-jétől, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet tanára 2005-től.