Pakson_at_vissza_a_Csaba_utcaba1

Pakson át vissza a Csaba utcába

Már egy évtizede a megújuló energiákkal foglalkozik a Hegyvidéken élő Balogh Ernő, s e tevékenysége, úgy tűnik, rá is hat: mindig újult erővel kezd új dolgokba az áprilisban nyolcvankettedik életévét betöltő Eötvös-díjas mérnök. Azt mondja, csillagjegye önmagáért beszélt, hiszen pályája során számtalanszor kellett kosként falat törnie az új technológiák előtt.

Meghatározó szerepet játszott a paksi atomerőmű létrehozásában. Hogyan került oda?

– Az életemből húsz évet töltött ki a paksi munka, de elég idős vagyok ahhoz, hogy nem ott kezdtem. A Műszaki Egyetemen végeztem 1956 tavaszán, és az akkor legkorszerűbbnek számító Mátravidéki Erőműben helyezkedtem el, ám egy évvel később az ötvenhatos forradalmi tevékenységem miatt kirúgtak.

Mit tett ’56-ban?

– Benne voltam a Forradalmi Munkástanácsban. Tudja, az volt, és talán még ma is az a szokás, hogy a munkások próbára teszik a „mérnök urat”. Nálunk is ez történt, az emberek fogadásokat kötöttek a villamos üzemben, ahol a leégett motorokat kellett újratekercselni, hogy boldogulok-e vele. Nem tudták, hogy én az egyetem mellett dolgoztam, s épp a motortekercselő szakmát tanultam ki. Ettől kezdve jobban megbecsültek, és szinte természetes volt, hogy a munkástanácsban is befogadtak maguk közé. Ennek lett a következménye a börtön, mivel azonban csak egy beszédet mondtam, és megvédtük az erőművet a rombolástól, a Villamos Művek vezetői kihoztak. Ekkor kerültem az Erőmű Beruházási Vállalathoz. Ez a cég foglalkozott a hazai és az export erőművekkel.

Exportáltunk erőműveket?!

– Hogyne! Erőműveket, kazánokat, turbinákat. Így kerültem ki Egyiptomba nyolc hónapra, később Indiába fél évre. Sokáig úgy tűnt, hogy Indiával nem boldogulhatunk, mert az ottani és a magyar szabvány nagyon eltér. De addig végeztem a számításokat a szabvány kompatibilissé tételéhez, hogy végre sikerült, s ezzel csaknem ötvenszázalékos dollármegtakarítást értem el a magyar gazdaság számára. Büszke vagyok rá, hogy ez a szabvány még mindig érvényben van. Aztán Romániában vettem részt egy helyszíni szerelésen, majd következett a paksi beruházás.

Mikor kezdődött az építkezés?

– A felvonulási épületek és az első vezetékek elkészültek 1969-ben, három évig azonban az olaj alacsony ára miatt állt az építkezés. Ez az időszak arra volt jó, hogy a szovjetekkel újra tudtuk tárgyalni a műszaki feltételeket, különösen a reaktor korszerűségére és biztonságára vonatkozókat. Az atomlétesítményi főmérnökségen egyedül én beszéltem angolul, ezért nekem kellett figyelni az angol nyelvű szaksajtót is. Nemcsak műszaki szempontból, hanem az árakat is, ugyanis nem tudhattuk, milyen ártárgyalásokra készüljünk.

Sejtették, hogy nem teljesen „testvérire”?

– Tartottunk tőle, ezért egy kinti ismerősöm segítségével még a moszkvai Lenin Könyvtár alig látogatott, szinte rejtett részlegébe is elmentem, hogy megszerezzem a tárgyalásokhoz szükséges adatokat – meg is lepődtek a felkészültségünkön, ami végül előnyösebb feltételekhez segített bennünket. Olyan komoly eredményeket tudtunk elérni, amilyeneket a mai virtuális síkon nem lehetne. Mindehhez a személyes kapcsolatokból fakadó nagymértékű bizalom kellett, amit e-mailben nem lehetne kiépíteni.

Aztán tízezer ember munkájával megépült az erőmű.

– Az országból hét nagy építőipari vállalatot köteleztek, hogy jöjjenek Paksra, voltak ott sorkatonák és lengyel munkások is – köztük kitűnő ácsokkal, hegesztőkkel. A hivatalos tervekben harminc évre maximálták a működést, de az általános elvárás huszonöt esztendő volt. Menet közben kezdődött az élettartam-hosszabbítási terv kidolgozása, további húsz évre.

Mikor jöttek vissza Budapestre?

– A család már 1982-ben, én csak három évvel később. Öt évig még erőműépítéssel foglalkoztam, aztán nyugdíjba mentem.

Nem lepne meg, ha azt mondaná, hogy nem pihenéssel kezdte nyugdíjas életét.

– Tényleg nem! Tíz évig képviseltem Magyarországon egy német energetikai világcéget, a Deutsche Bobcock AG-t. Ekkor épült meg a Mátrai Erőmű kéntelenítő berendezése, az első nagy környezetvédelmi beruházás, és ekkor készült el az első szélerőmű Inotán. Hetvenévesen azt hittem, attól kezdve már csak a kertemmel foglalkozom.

Ehelyett…?

– A környezetvédelem és az új technológiák kezdtek érdekelni, a megújuló energia. Azóta e témában aktívan részt veszek a tudományos élet szervezésében, több nemzetközi fórumon voltam már előadó, legutóbb például Új-Delhiben. Mostanában pályázatírással foglalkozunk a vejemmel együtt, én műszaki megvalósíthatósági tanulmányokat készítek.

És a kert ott áll árván?

– Nem teljesen. Ahonnan a feleségem származik, Taron, a Mátra északnyugati lejtőjén, egy csodálatos fekvésű faluban fekszik a négyezer négyzetméteres telkünk, rajta sok gyümölcsfával. A termésükből nyaranta cefrét készítek, és pálinkát főzetek belőle. Évente negyven-ötven liter is készül, nagy részét jó ismerősöknek ajándékozom. De mostantól több időt szeretnék ott tölteni, ahogy a kis unokámmal is! Ő most elsős, jó sportoló, kiemelkedő képességű gyerek. Az én életembe már ő hozza az újabb sikereket.

Hogy érzi magát a Hegyvidéken?

– Több mint negyven éve élünk a kerületben, bárhová is utazunk, ide mindig jó visszajönni. Amikor még Pakson laktunk – bár igazán megbecsült polgárai voltunk a városnak –, a kislányunk emlékkönyvében ezt láttuk nagy betűkkel: „Az igazi otthonom a Csaba utca.” És akármennyire szerettek, tiszteltek bennünket a paksiak, nemcsak neki, mindnyájunknak hiányzott a Hegyvidék.Pakson_at_vissza_a_Csaba_utcaba2

Antal Ildikó