A hegyvidéki egészségügy 300 éve
Rendhagyó módon helytörténeti előadást hallgathattak meg az érdeklődők az Egészségesen a Hegyvidéken – Szabadegyetem novemberi összejövetelén. Balázs Attila, a helytörténeti gyűjtemény vezetője négy kerületi kórház bemutatásával adott ízelítőt a hegyvidéki egészségügy 1710 és második világháború közötti históriájából.
A Hegyvidéket már a 19. században Pest tüdejeként emlegették, nem véletlen, hogy számos gyógyászati intézmény talált itt otthonra. Ezek közül néhány még ma is működik: ilyen a kerület legnagyobb és legrégebbi egészségügyi intézménye, a Szent János Kórház, amely korábban a mai Széna téren állt, jelenlegi helyére 1898-ban költözött.
Története 1710-ig nyúlik vissza, a lövölde területén akkor kialakított pestiskórház volt ugyanis a régi Szent János Kórház elődje, a mai Margit körút és Hattyú utca szögletében helyezkedett el. Posenbacher Mihály 1727-ben közeli majorját a kórházra hagyományozta, 1718-ban megvásároltak egy nagyobb telket Zielinger Évától, míg 1735-ben felépült a kórház Nepomuki Szent János nevét viselő barokk kápolnája.
A nagy kórház 1820. szeptember 14-én nyitott meg kapuit, 1838-ra ágyainak száma elérte a százat. 1872-től nevezik „Szent Jánoshoz címzett” kórháznak. A Diós ároknál 1895-ben kezdtek építkezni, a pavilonrendszerű intézményt 1898. augusztus 2-án avatták fel, és a Szent Vince apácarend kezelésébe adták.
Az építkezés második szakasza a 20. század elején kezdődött, ekkor készült el a többi között a telek felső részén az ideg- és elmeosztály, a gyermeksebészet, a főzőkonyha, valamint a mosoda. A háború után további pavilonok létesültek, köztük a fül–orr–gégészeti osztály 1988-ban átadott épülete.
Fogaskerekűvel csupán néhány megálló a Svábhegyi Szanatórium, amely az egykori Eötvös-villa telkén épült fel. Ott működött 1883-tól a Vaskovits-féle vízgyógyintézet svábhegyi fiókintézete, majd 1909-ben megalakult a Budapesti Svábhegyi Szanatórium Egyesület. Az 1920-as években kezdtek hozzá a háromemeletes, minden igényt kielégítő főépület felépítéséhez, amelyet akkoriban a budai hegyvidék tündöklő koronájaként emlegettek.
A nagy érdeklődés ellenére az intézmény 1932-ben csődbe ment, több tulajdonosváltással, de szanatóriumként üzemelt a második világháborúig. A háború lezárása után 1946 januárjáig az elmegyógyintézet betegeit helyezték el ott, majd a Magánalkalmazottak Biztosító Egyesülete tulajdonába került, 1951-ben államosították. 1979-től húsz éven át a III. számú Belgyógyászati Klinika kapott helyet az épületben, amely ma üresen áll.
A városmajori park szélén feltörő bővizű forrás adta az ötletet Siklósy Károly orvosnak, hogy 1853-ban vízgyógyintézetet alapítson azon a helyen. A szegényes pavilon nem elégítette ki a módosabb polgárság igényeit, így 1860-ban Vaskovits János vette át az irányítást. 1910-től Városmajori Szanatórium és Vízgyógyintézet, majd 1920-tól Bíró Dániel Kórház néven működött tovább az intézmény.
1882-ben kezdődött meg a Vöröskereszt Erzsébet Kórház építése a Győri út és az Alkotás utca közötti területen. A pavilonrendszerű kórházat 1884. október 19-én avatták fel Ferenc József jelenlétében, a zárókövet az uralkodó egy erre a célra készült ezüstkalapáccsal ütötte a helyére. A betegek gondozása mellett az intézmény alapvető feladata az ápolónők képzése és oktatása volt.
1925-től a Posta Betegbiztosító Intézet bérelte az épületet, a második világháborúban pedig hadikórház működött benne. Az államosítás után nevét Budapesti Állami Kórházzá változtatták, a Rákosi-érában a sportolókat látták el ott. 1976-ban a Sportkórház több épülete áldozatául esett az Alkotás utca bővítésének.
mm.