Nem_eltem_hiaba1

„Nem éltem hiába”

Tavasszal ünnepelte kilencvenedik születésnapját, és – leszámítva, hogy épp novemberi névnapján szívrohamot kapott – köszöni, jól van Szőnyi Erzsébet, aki a kórházban töltött két hét után Balatonfüredre készül rehabilitálódni. Most sem tölti tétlenül napjait a zeneszerző–karvezető–zenepedagógus, akit a közelmúltban a Nemzet Művészévé választott a Magyar Művészeti Akadémia. Kodály legkedvesebb tanítványa, módszerének világhírű mentora jelenleg angol nyelvű életrajzi kötetét lektorálja, és rengeteg terve van.

A Nemzet Művésze nem lehet akárki. Mire eddig eljut az ember, szükségszerűen a „zsebében” van már legalább egy Kossuth-díj, de önnek egyéb elismerések mellett a Liszt Ferenc- és az Erkel Ferenc-díj átvétele is megadatott. Mégis, mit jelent most ez a kitüntetés?

– Pestiesen kifejezve úgy is mondhatom, hogy ez a csúcs. Kicsit úgy értékelem, mintha egy Corvin-lánc lenne. Azáltal, hogy a legkülönfélébb művészeti ágak képviselői kapták meg ezt a címet, az ember úgy érzi, egy nagyobb nemzeti, művészeti közösségbe tartozik, amelynek tagjai egyet akarnak, egyforma módon gondolkodnak. Annak idején, amikor a Budai Fonóban Makovecz Imre kezdeményezésére megalakult a Magyar Művészeti Akadémia, engem mindjárt meghívtak tagnak. Jó húsz évet eltöltöttem ott, ezalatt úgy megismertem azokat az embereket, akik a tagtársaim lettek – az építészt, a festőt, az iparművészt, a költőt –, hogy jó baráti közösség alakult ki közöttünk. Odafigyelünk egymásra, eljárunk egymás kiállítására, hangversenyére, és egymás művészetének megismerésével mind gazdagodtunk. Bizony, életem alkonyát a Magyar Művészeti Akadémián töltöttem, ami beragyogta az életemet.

Csak nagy nehezen találtam meg, az Ormódi úti lakásban hiába csöngött a telefon. Elköltözött a kerületből?

– Az egész életemet ott éltem le, már nem költözök el. Itt, a Mészáros utca és az Attila út sarkán egykor az anyósom lakott, és amikor ő meghalt, nem adtuk el a lakást arra való tekintettel, hogy jöhet olyan helyzet, amikor kényelmesebb lesz idejönni. Most a kórházból praktikusabb volt.

Így viszont egy karnyújtásnyira van csak a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumtól, élete egyik fontos színterétől. Jár még oda?

– Hogyne, most is meghívtak a szokásos Erzsébet-napi ünnepségre, csak nem tudtam elmenni, mert épp aznap kaptam szívinfarktust. A kilencvenedik születésnapomra viszont külön ünnepséget rendeztek nekem az egykori diákjaim, kollégáim és a mostani szilágyisták. Volt nagy trakta, torta és éneklés. Én egyrészt a Szilágyiba jártam, másrészt ott kezdtem el tanítani, harmadrészt oda vittem gyakorlatra a Zeneakadémián általam oktatott növendékeket, úgyhogy sokuk útját szilágyista koruktól a diplomáig kísértem.

Ma már nem tanít, de évtizedeken át oktatott. Hogy tapasztalta, a technikai fejlődés mennyiben változtatta meg a diákok hozzáállását?

– Az idő felhasználása ma már teljesen más, mint régen, miután egyetlen gomb megnyomásával mindent odavarázsolhatnak maguk elé a számítógépen vagy a tévén, amit csak akarnak. Nem kell semmi mást tenniük, csak ülni. Régen az aktív zenéléssel, vagy a kórusban való énekléssel egymást is jobban megismerhették. Emlékszem, számunkra micsoda esemény volt, amikor tavaszi iskolai kirándulásra mentünk. Mára ezek az élmények háttérbe szorultak.

Mint a Kodály-módszer nagy mentora mit tanácsol, hogyan kezdjük a zenei nevelést a gyerekeknél?

– Szoktam olvasni a Hegyvidéket, nagyjából követem azt is, milyen rendezvények vannak, és úgy veszem észre, e tekintetben jó úton jár a kerület. Amit meg lehet adni, azt megadják a gyerekeknek. Jó, ha a kicsik az első időben megismerkednek a népzenével, hogy elsajátítsák a zenei anyanyelvet, azután jöhet minden más.

Kodály Zoltánnal való találkozása meghatározta egész pályáját. Elgondolkodott már azon, mi lett volna önből, ha nem egy korban élnek? Merre haladt volna tovább a pályája: a zeneszerzés vagy a zongorázás felé?

– Azt hiszem, egy bizonyos fokig eljutottam volna a zongorázásban. Engem már gimnazistakoromban nagyon sok minden más is érdekelt, főleg az irodalom és a képzőművészet. Miután édesapám amatőr festő volt, a kisebbik fiam pedig grafikusművész lett, van a családban egyfajta burjánzása a képzőművészetnek, de ugyanúgy a költészetnek és az irodalomnak is. Írni ma is szeretek, ha cikkírásra kérnek fel valamelyik szaklapba, készségesen vállalkozom rá bármikor. Az érdeklődési köröm elég nyitott volt már annak idején, szerettem nyelveket tanulni, azért is mentem ki Párizsba, mert szerettem volna jobban elmélyedni a franciában.Nem_eltem_hiaba2

Minek köszönhető, hogy olyan sok gyerekdarabot írt?

– Hogy nagyon szeretem a gyerekeket, és úgy érzem, tudom, mi okoz nekik örömet! Ezért nem bírok ellenállni egyetlen lehetőségnek sem, ami velük összeköthet. Itt van például a Makói Általános Iskola énekkara, amely szerepelt a szegedi szerzői estemen. Olyan jól énekeltek, hogy elhatároztam, írok nekik egy darabot. Végül egy egész sorozatot írtam Szepesi Attila verseskötetére, ami Citeraszó címmel jelent meg. Nem tudok olyan műzenét, amiben citerakísérettel szerepelnének gyerekeknek szóló megzenésített versek. Tavasszal lesz is belőle bemutató. Biztosra veszem, hogy aki ezt végigtanulja, többet kap a kortárs zenéből, mintha feltennénk neki egy lemezt – és még felnőttkorában is profitál majd ebből az élményből. A közelmúltban volt egy kórushangverseny, amelyen a tapolcai női kar énekelt. Ennek vezetője, Török Attiláné előadta az én Makrancos királyné című gyermekoperámat a tanítványaival. Most tudtam meg a leveléből, hogy ez azért lelkesítette annyira, mert már akkor, amikor ő járt zenei általános iskolába, és eljátszották ezt a darabot, arra vágyott, hogy egyszer meglegyen a lehetősége újra előadni, saját karral. Amikor ilyen történetekkel találkozom, úgy érzem, nem éltem hiába.

Zenész is van a felmenői között?

– Senki. Egyedül én tanultam ki ezt a szakmát. Abban a korban a nőknek nem igazán volt lehetősége ilyesmire, pláne arra, hogy zeneszerzők legyenek. Egyébként egész életemben csodabogárnak néztek, amiért nő létemre ezzel foglalkozom. A családban szinte mindenki zenélt amatőr szinten, apám rendszerint operaáriákat énekelt borotválkozás közben – nagyon szépen –, pedig banktisztviselő volt. A húszas években olyan világ volt, hogy attól, hogy valaki amatőr szinten érdeklődött valamilyen művészeti ág iránt, eszünkbe sem jutott, hogy művész is lehetne belőle. Apám testvérének három gyerekéből kettő abszolút tehetség volt zenében, költészetben, festészetben, de senki nem gondolt rá, hogy végezzen is valami ilyesmit, és kapjon róla egy diplomát.

Önnek hogy jutott eszébe mégis?

– Azt hiszem, ebben a Szilágyinak és az énektanáromnak, Sztojanovits Adrienne-nek volt nagy szerepe. Akkor jó egzisztenciának tűnt, hogy tanár legyek, az pedig fel sem merült, hogy zenét szerezzek, csak később derült ki, vannak még rejtett tartalékaim.

Szemmel láthatóan még a közelmúltban történtek ellenére is igen aktív, és biztos vagyok benne, hogy visz magával munkát a füredi rehabilitációra. Mi lesz az?

– Így van! Megkaptam Szepesi Attila legújabb kötetét, dedikálva, ezt biztos elviszem, mert dolgozni fogok vele, a legnagyobb újság az életemben pedig mostanában az, hogy megjelent az életrajzi kötetem Amerikában. Egy hónap alatt el is fogyott, úgyhogy újranyomják, most ennek a korrektúráját kell átnéznem, és kiegészítenem azokkal a művekkel, amelyek az elmúlt fél évben születtek. A Nemzetközi Kodály Társaságtól pedig felkérést kaptam egy kánon megírására, amit gyermekkórusok világszerte énekelhetnek mindenféle nyelven. Lesz mit csinálnom Balatonfüreden, efelől nincs kétségem.

J. Zs.