Tovább a tartalomhoz Tovább a lábléchez

A_Hegyvidekrol_a_Dakarra1

A Hegyvidékről a Dakarra

Tizennégy nap, mintegy 9000 kilométer, meredek utak, mély szakadékok, akár 70 fokos hőingadozás: röviden ez a dél-amerikai Dakar rali. A földkerekség leghosszabb és leginkább embert próbáló autó-, motor- és quadversenyének hegyvidéki indulója is volt, Somfai Mátyás egy quad, azaz négykerekű motor nyergében vágott neki a távnak. Elutazása előtt beszélgettünk vele eddigi pályafutásáról és a felkészülés nehézségeiről.

A technikai sportok közül a quadversenyzést tartják az egyik legnehezebbnek. Miért éppen ezt a járműtípust választotta?

– Gyerekkorom óta vonzott az autóversenyzés, motorozni tudtam, ez pedig elég volt ahhoz, hogy kipróbáljam a quadot, ami tulajdonképpen az autó és a motor keveréke. Mindjárt az első évben cross quad- és super quad-versenyeken is elindultam. Az utóbbi szervezettségében és külsőségeiben nagyon hasonlít a supermotohoz, így aztán nem volt kérdés számomra, hogy melyik szakág mellett döntök. Jól ment a versenyzés, a 2006–2007-es évadban egy saját építésű quaddal megközelítettem a kétszáz kilométer per órás sebességet. Ennek is köszönhető, hogy 2007-ben megnyertem az Európa-bajnokságot.

A sikerek ellenére mégis abbahagyta a versenyzést. Mi történt?

– Minket is utolért a gazdasági válság, ennek köszönhetően Magyarországon szinte teljesen megszűnt a super quad-élet. Alig maradt versenyzési lehetőség. Erre mondtam akkoriban azt, hogy az „ár-élmény arány” egyszerűen már nem tette lehetővé – legalábbis számomra – a folytatást, ezért kénytelen voltam váltani.

Édesapjával közösen rövid, de a későbbiek szempontjából annál fontosabb kitérőt tett a tereprali világába.

– Édesapámmal, aki egyébként korábban sohasem versenyzett, elhatároztuk, hogy elindulunk a magyar tereprali-bajnokságban, felváltva hol én navigáltam, hol ő. A 2009-es év az autózással telt, ami arra mindenképpen jó volt, hogy látva a többieket világossá vált: quadozni a ralin is lehet. A következő szezonban egy bérelt géppel harmadik lettem, 2011-ben saját quaddal indultunk, míg 2012-ben, már a magyar Sandlander Dakar Team színeiben, megnyertem a bajnokságot.

Innen már egyenes út vezetett a Dakarig?

– Az biztos, hogy a lehetőség már az első pillanattól benne volt az együttműködésünkben. Gyerekkori álmom a Dakar, míg a Sandlander ezen a téren tapasztalt csapatnak számít, több mint tíz éve vesz részt a versenyen, korábban a Palik Racinget is segítette. Szerencsére a teljesítményemmel sikerült meggyőznöm a csapatot, így hamar eldőlt, hogy ott lehetek a 2014-es versenyen. Az autós kategóriában egy terepjáróval indul a Sandlander, a quad pedig nekem jutott. Érdekesség, hogy magyar versenyző ilyen járművel még nem teljesítette a távot, az eddigi egyetlen induló ugyanis, sajnos, idő előtt kiesett. Remélem, nekem sikerül majd célba érni!

Hogyan lehet Magyarországon felkészülni erre a nem mindennapi kihívásra?

– Az elmúlt egy évben mindent a Dakarnak rendeltem alá, kevesebbet indultam hazai bajnokságokban, inkább a nemzetközi versenyekre, világkupafutamokra összpontosítottam. Bár nem az eredmény volt a legfontosabb, annak örülök, hogy a BAYA-sorozat magyar fordulójában második lettem, míg a Dakarhoz hasonló másfél hetes tunéziai versenyt megnyertem. A Marokkóban megtartott sivatagi tréninget szándékosan a lehető legforróbb időszakra időzítettük, állandó ötvenöt-ötvennyolc fokos melegben „barátkozhattam” a dűnékkel, illetve a legalább ekkora kihívást jelentő köves tereppel. Igyekeztem a sivatag valamennyi arcát megismerni, s végül nem váltunk el rossz viszonyban, azt hiszem, ezen biztosan nem múlhat a szereplésem. Itthon a többi között körbekerékpároztam a Balatont, és lefutottam egy félmaratonit komplett motoros felszerelésben. Rendkívül kemény hónapok vannak mögöttem, egy egész csapat felügyelte a felkészülésem. Alexa Szabolcs az erőnlétemen, Pócsik László csapatfőnök a mentális állapotomon próbált javítani, külön gyógytornász segített a finommozgások csiszolásában, és az étrendemet is szigorúan előírták. A Normafa mellett lakom, a futóedzések nagy részét ott teljesítettem, emellett rengeteget bicikliztem a környéken. Nem esett nehezemre, hiszen diákként sokáig triatlonoztam, a Diana iskolába pedig rendszeresen biciklivel jártam. Egyébként ha rajtam múlna, mindenképpen építenék a Normafánál egy futókört, ami jó szolgálatot tenne nemcsak a versenyzőknek, hanem az amatőr sportolóknak is.

Mire számít, mi vár önre Dél-Amerikában?

– Erre nehéz válaszolni, hiszen 8750 kilométer alatt – az autósok számára 9374 kilométer a táv – bármi megtörténhet, és annak az ellenkezője is. Sok múlik a technikán, a gépen, a navigáláson és persze rajtam, hogy bírom-e majd testileg-lelkileg a megpróbáltatásokat. A Dakaron minden nap egy külön verseny. A csapat filozófiája is ez: a lehető legrosszabbra készülünk, s bízunk benne, hogy nem érnek nagy meglepetések.

Mit lehet tudni a pályáról? A szervezők előre megadják az útvonalat?

– A verseny az argentínai Rosarióból indul, most először érintjük Bolíviát, a végállomás a chilei Valparaiso. Hogy pontosan merre megyünk, az mindig előző este derül, így egy éjszaka marad a pálya tanulmányozására. Ezért fontos a navigálás, ami digitális iránytűvel és itinerrel történik, azaz GPS-t nem lehet használni. Ennyiben a Dakar olyasmi, mint a tájfutás: hiába vagyok gyors, ha nem tudom, merre járok.

MM.

 

Somfai Mátyás számára, sajnos, rosszul végződött a verseny: quadja egy több száz méteres szakadékba zuhant. Ő szerencsére még idejében le tudott ugrani a gépről, és zúzódásokkal megúszta a balesetet. A_Hegyvidekrol_a_Dakarra2