Díjnyertes tündérek

Mit díjazott a zsűri a Csomótündérben?

– Úgy gondolom, azért ítélhették nekünk a díjakat, mert annak ellenére, hogy a Csomótündér a válásról szól, rendhagyó darab, nem okoz letargiát a gyerekekben, sőt. Tele van finom humorral, nem telik el három perc anélkül, hogy a nézők ne nevetnének a jeleneteken. A gyerek az előadást végigszórakozza, de aztán hazaviszi az üzenetet. A szemle egyébként nagyon fontos esemény a gyerek- és bábszínházi szakemberek számára, ez a mi POSZT-unk. Egyik évben Kaposváron, másik évben Budapesten rendezik meg. Ilyenkor erős szakmai visszajelzést kapunk, ami alapján levonjuk a következtetéseket, de jó látni a többiek munkáját is, és azt, hogy az elmúlt évek alatt mennyit fejlődött a műfaj.

Tavaly is ön hozta el Kaposvárról az Üveghegy-díjat a Budapest Bábszínházban azóta is látható A Hétfejű Tündér című darabbal.

– Igen, alkotótársaimmal Mátravölgyi Ákossal, Gimesi Dórával és Fosztó Andrással most már nemcsak üveghegyünk van, hanem egy egész üveghegységünk. Nagy öröm számunkra ez az elismerés, mert mi kicsit fura, különös hangulatú előadásokat alkotunk. Én a berlini színművészeti főiskolai tapasztalataimból táplálkozom, és elég erősen jelen van a munkáimban a brechti hatás. Hála Istennek, ma már a bábszínházak és a nézők nagy része is nyitott az újszerű előadásokra. A Ciróka Bábszínházban látható Csomótündérért azonban kaptunk hideget-meleget a pedagógusoktól. Feltették nekünk a kérdést: miért kell a bábszínháznak a válásról beszélni? Azért – válaszoltam –, mert minden harmadik gyerek csonka családban nő fel. Ez egy társadalmi jelenség, ami nagyon sok gyereket érint, ezért beszélni kell róla. Egyébként sikerült olyan darabot írnunk, amelyben nem hangzik el a válás szó, minden csupán a szimbólumok nyelvén jelenik meg. A történet két főhőse egy anyuka királynő és egy apuka király, akik a cipőfűzőjüknél vannak összekötve egymással, s folyton bukdácsolnak. Elesnek, felkelnek, azután újra elesnek, amíg fel nem ismerik a megoldást: el kell vágni a cipőfűzőt.

Szóval ez váláspárti előadás?

– Nem erről van szó, én sem vagyok váláspárti, de a darabbal segíthetünk feloldani egy komoly konfliktust a gyerekekben. Nem megoldás, ha homokba dugjuk a fejünket egy ekkora probléma esetében, hiszen az elfojtások később sokkal több gondot okoznak, mint ha vesszük a fáradságot, és megpróbálunk beszélni minderről. Éppen ezért a Ciróka Bábszínházban drámapedagógiai foglalkozással együtt kínáljuk az előadást, amit egyébként hamarosan a budapestiek is megnézhetnek, mert a Marczibányi Téri Művelődési Központban a közeljövőben három alkalommal is előadják.

Kacskaringós út után végül a berlini színművészetin tanulta ki a mesterséget. Mi vitte oda?
– Édesapám, aki színész volt, bábjátékkal is foglalkozott, sőt bábokat is készített. Hároméves koromban elvesztettem őt, meghalt. Az ő bábjai között nőttem fel, és ezek kicsit talán apapótlékok is lettek számomra. Először az óvónőképzőt végeztem el, mert ott bábozni lehetett. Később beiratkoztam a Kolibri Színház, majd a Budapest Bábszínház Stúdiójába. Tanáraim és az igazgatóm, Meczner János a rendezés felé irányítottak, viszont Magyarországon akkor még nem volt bábrendező képzés. Így találtam rá a berlini Színművészeti Főiskola bábosztályára, ahová úgy mentem felvételizni, hogy nem tudtam németül. Pofátlan módon tolmáccsal érkeztem a beszélgetésre, ahol megnézték az anyagaimat, és azt tanácsolták, jöjjek vissza egy év múlva, mert abban az évben nem indítanak bábrendező képzést, és talán addigra megtanulok németül. Én azt mondtam, most képes lennék mindezért felrúgni az életemet, jövőre nem tudom, hogy meg tudnám-e lépni ugyanezt. Tanakodtak, és végül egyedül nekem elindították a szakot, amelynek én voltam az egyetlen hallgatója az évfolyamban. A felvételi után négy hónapi szigorú, nonstop németnyelv-tanulás következett, így vágtam neki Berlinnek.

Most pedig angolul tanul. Miért?

– Egyrészt mert én még oroszul tanultam, és az angol nyelv kimaradt az életemből, másrészt pedig mert két hét múlva megyek Ljubljanába rendezni, és nemzetközi stábbal dolgozom majd. Ott is megnyertünk egy fesztivált a Gabi és a repülő nagypapa című rendezésemmel, amely az életről és a halálról szól. Most azonban egy gyerekkori kedvencemet rendezem meg Jean Effelnek, a kiváló karikaturistának A kis angyal című képeskönyve alapján. Gyerekkoromban, amikor az esti mesére vártunk a bátyámmal, egyfolytában ezt a könyvet bújtuk.

Van kedvence az eddigi munkái közül?

– Mindegyikre úgy tekintek, mint a saját édes gyermekemre, ezért nehéz válaszolni erre a kérdésre. Talán azt említeném meg, amelyik az első nagy fordulatot hozta az itthoni szakmai életemben. Ez pedig az Androgün című árnyjáték, amely a hazai első Fringe Fesztiválon megkapta a színházi fődíjat. De nagyon büszke vagyok a debreceni Vojtina Bábszínházban rendezett munkáimra is.

Rendezőként mi motiválja a leginkább? A képi világ, a színészi játék, a bábok, a mese?

– Ezeket ebben a műfajban nem lehet szétválasztani. Németországi mestereim a mai európai színház sztárjai, mint például Robert Wilson, Frank Soehnle, Michael Vogel, Ilka Schönbein, Hartmut Lorenz, akiknek szintén a képi színház a világa. De természetesen az elsődleges szempont mindig a történet. Nem véletlenül nyúlok olyan problémákhoz, amikor csak lehetőségem van rá, amelyek jelen vannak a társadalomban, a gyerekek életében. Mint főrendező és a Színművészeti Egyetem tanára ugyanezt kérem a kollegáimtól és a diákjaimtól egyaránt.

Hogyhogy nem ragadt külföldön? Mi hozta haza?

– Sok minden. Nem anyanyelven rendezni nagyon nehéz. Az adott színészekkel nincs kollektív emlékezet, nincs közös nyelv. Másrészt Magyarországon erős változás indult a bábszínház terén, és úgy éreztem, itthon van rám szükség, haza kell hoznom mindazt, amit ott tanultam. Én annyira itt vagyok otthon, hogy ez nem volt kérdés. A Trencséni utcában nőttünk fel a bátyámmal, és miután hazajöttem Berlinből, pár évre a belvárosba költöztem a nagyobb nyüzsgés miatt. Amikor megszületett a kislányom, úgy döntöttem, szeretném neki is megteremteni a lehetőséget arra, hogy ő is ebben a közegben nőhessen fel, ami nekem annyit tudott nyújtani. A madárcsicsergés, az ismerős fák és a kertünkben gyakran randalírozó mókusok mellett a fogaskerekű hangja is hozzátartozik az otthon érzéshez. Pár éve lakunk a Rőzse utcában, fontos volt, hogy közel maradjak a Trencséni utcához, a gyökereimhez. Ma már kis zöldségeskertünk, gyümölcsfáink is vannak, de az is nagy élmény volt, amikor kiderült számunkra, hogy az utca lakói minden évben, nyár végén megszervezik a “Rőzseutcabált”. A lakók ilyenkor felállíttatnak egy hatalmas ugrálóvárat, mindenki hoz egy tálca süteményt és üdítőt, és aki tudja, hozza a művész barátját, így van, aki mesét mond, vagy bábozik, de jött már énekes fellépő a Budapesti Operettszínházból is. Szerintem óriási dolog, hogy ilyesmi manapság létrejöhet, és nagyon jó érzés egy ilyen aktív közösséghez tartozni.

Juhász Zsófia