A_Mentokorhaztol_a_haziorvosig

A Mentőkórháztól a háziorvosi rendelőig

Minden évben a Semmelweis-nap alkalmából rendezett ünnepségen vehetik át kitüntetéseiket a hegyvidéki egészségügyi ellátásban, valamint a kerületi betegekért dolgozó szakemberek. Az idén polgármesteri elismerő oklevelet kapott dr. Bodroghelyi László, a XII. kerületi pácienseket is ellátó Maros utcai szakrendelő vezetője, vele beszélgettünk hivatásáról.

Az orvosi hivatás olyan választás, elköteleződés, ami rendszerint már egészen fiatal korában ott bujkál az ember gondolataiban. Önre igaz ez az állítás?

– Nem teljesen! A pályaválasztás idején abban biztos voltam, hogy vagy matematika-, esetleg fizikatanár, vagy orvos leszek. 1977-ben érettségiztem a Piarista Gimnáziumban, ahonnan akkortájt nehéz volt bejutni a tanári szakra, a hatalom úgy gondolta, egy piarista növendék a katedra mögött nem lenne jó hatással a szocialista ifjúság szellemi fejlődésére. Mégis a saját döntésem volt, hogy az orvosi hivatás mellett köteleztem el magam. Később egyébként kiélhettem a tanítási vágyamat, hiszen volt egy olyan szakasza az életemnek, amikor mentőtechnikusoknak belgyógyászatot, fogorvoshallgatóknak pedig sürgősségi orvostant oktattam.

Hogyan indult a pályája?

– A SOTE elvégzése után mentőorvosként kezdtem dolgozni, ami nagyon jó iskola. Amit ott élesben megtanul az ember, az készséggé válik, a mentőzés ráadásul felkészít az azonnali döntésekre. Annyira tetszett ez a munka, hogy a mentőorvosi szakvizsgát is letettem, az ehhez szükséges gyakorlat egy részét a János kórházban teljesítettem. Egy rövid vargabetűt követően a Mentőkórház belgyógyászatára kerültem, ahol a sürgősségi ellátáshoz kapcsolódva belgyógyászati betegekkel foglalkoztam. Közben igyekeztem képezni magam, és a belgyógyász szakvizsgát is megszereztem.

Miért cserélte fel a kórházi munkát a háziorvosira?

– Félig-meddig kényszerűségből; 1998-ban négy háziorvosi praxist hirdettek meg az első kerületben, s mivel a Mentőkórház felett már ott lebegett a megszűnés réme, ezért – bár nehéz döntés volt – megpályáztam az egyik állást. Akkor már a környéken laktunk, így amikor megkaptam a megbízatást a Csalogány utcai rendelőben, tulajdonképpen hazatértem. Közben részmunkaidőben 2004-ig a Mentőkórházban is dolgoztam, mert nehezen tudtam elszakadni a kórházi munkától. Később megszereztem a háziorvosi szakvizsgát, sőt a Maros utcai szakrendelő vezetőjeként egy egészségügyi szakmenedzserképzést is elvégeztem.

A Maros utcai szakrendelőből a hegyvidéki betegek is jól ismerik. Mióta vezeti az intézményt?

– Az első kerületi önkormányzat népjóléti bizottságának elnöke 2002-ben keresett meg azzal, hogy lépjek a szakrendelő nyugdíjba vonuló igazgatóhelyettese helyére. Rövid gondolkodás után elfogadtam a felkérést, így kerültem Kovách Gergely főigazgató mellé, és láttam el 2004-ig az alapellátással kapcsolatos feladatokat. Kovách Gergely 2005-től már nem vállalta a főigazgatói teendőket – a nyugdíjazása után először megbízott, majd a sikeres pályázat után kinevezett vezetőként a mai napig irányítom az intézményt.

Mit érdemes tudni a szakrendelőről?

– Korábban a Szent János Kórház kihelyezett részlegeként működött. A kilencvenes években szóba került a bezárása, 1997 nyarán ezért döntött úgy az első kerületi önkormányzat, hogy átveszi és tovább üzemelteti. Mivel a tizenkettedik kerület területén vagyunk, rengeteg a hegyvidéki páciensünk, mindig szívesen fogadjuk őket.

Milyen feltételekkel járhatnak önökhöz a hegyvidékiek?

– A beutalóköteles rendelésekre háziorvosi beutalóval, egyébként pedig mindenfajta megkötés nélkül. Több rendelésre ugyanakkor időpontot kell kérni, ezért érdemes a honlapunkon előzetesen tájékozódni. Sajnos van egy reményeim szerint csupán átmeneti korlátozás, jelenleg ugyanis a kapacitás szűkössége miatt vérvételre csak első kerületi vagy első kerületi orvos által küldött beteget tudunk fogadni. A tárgyalások jelenleg is zajlanak a laborszolgáltatóval, szeretném elérni, hogy a gyakori, de kevésbé költséges vizsgálatokra ismét jöhessenek a tizenkettedik kerületiek. Amint ez sikerül, azonnal tájékoztatjuk a hegyvidéki háziorvosokat, akikkel egyébként – a Hegyvidéki Önkormányzathoz hasonlóan – példamutató az együttműködés.

Munkájától függetlenül is van kapcsolata a Hegyvidékkel?

– Tősgyökeres budai vagyok, féléves koromban jöttünk szüleimmel a Víziváros második kerületi részébe. Sokáig hű voltam ehhez a városrészhez, húsz éve is csak néhány száz méterrel odébb, a tizenkettedik kerülettel szintén határos első kerületbe költöztem. De hogy még szorosabb köteléket is mondjak: a nagyobbik lányom védőnőként a Hegyvidéken dolgozik.

Hogyan fogadta a polgármesteri elismerést?

– Mit sem sejtve mentem el a Semmelweis-napi ünnepségre, hiszen mint jó szomszéd mindig örömmel veszek részt a hegyvidéki programokon. Nagyon meglepődtem, amikor meghallottam a nevem a díjazottak között. Hálás vagyok érte, hiszen egy másik kerületből, „kívülről” jött elismerés mindig különös örömet okoz. Ugyanakkor úgy értékelem a díjat, hogy nem elsősorban a személyemnek, sokkal inkább a mögöttem álló csapatnak, az egész intézménynek szól.

Knp.