A város a társadalom arcát tükrözi

Hogyan ismerkedett meg az építészszakmával?

– Már gyerekként is „egyetemre jártam”, apám ugyanis a műszaki egyetem vízépítészeti laboratóriumában dolgozott, és gyakran bementem hozzá – így később is otthonosan mozogtam a műszaki oktatás világában. Az, hogy a műszaki területen belül az építészet fogott meg leginkább, talán annak köszönhető, hogy még középiskolás koromban rendszeresen eljártam segíteni egy belsőépítészként dolgozó családi ismerősünknek, és megtapasztalhattam az építészeti feladatok izgalmát, összetettségét. 1965–70-ig jártam a műszaki egyetemre, de ezután sem szakadtam el az intézménytől: demonstrátorként, majd tanársegédként dolgoztam a Rajz és Formaismereti Tanszéken, tizennégy évig főállásban, a nyugdíjazásomig mellékállásban. 1984-ben kerültem át az Oktatási Minisztérium Felsőoktatási Főosztályára, ahol az építő-építész szakokért felelős munkatársként az ország felsőoktatási intézményeiben zajló képzések összehangolásával foglalkoztam. A rendszerváltás után közreműködtem annak a programnak a lebonyolításában, amelynek során volt szovjet laktanyákat, valamint pártingatlanokat alakíthattunk át kollégiumokká, oktatási intézményekké. Az iskolák egyházi tulajdonba történő visszaadását szintén a mi főosztályunk koordinálta. 1992-ben kapcsolódtam be az egyik legnagyobb hazai, csúnyán elbukott programba, a világkiállítás megvalósításába, amelynek egyetlen „terméke” a lágymányosi egyetemi kampusz kialakítása volt. 1993-tól, miután kineveztek a beruházási főosztály élére, szinte az összes állami oktatási és kulturális beruházás koordinálásában részt vettem. 2010-ben nyugdíjba vonultam, 2011 elején azonban a Hegyvidéki Önkormányzat vezetése, amely ismerte a minisztériumban végzett munkámat, felkért kerületi főépítésznek.

Miképpen tudta kamatoztatni korábbi tapasztalatait?

– Sok új szakmai feladatot tartogatott számomra a főépítészi munka, de jól tudtam hasznosítani az államigazgatási, a beruházásokkal kapcsolatos pénzügyi, vagy épp az oktatóként szerzett pedagógiai tapasztalataimat. A pedagógiai gyakorlat például jól jött azokon a megbeszéléseken, amikor az építtetőket arról kellett meggyőzni, hogy egy alapos felújításra szoruló, régi, de értékes épületet érdemes megtartani, nem kell feltétlenül új épületben gondolkodni. Fontosnak tartottam, hogy ne erővel kelljen érvényesíteni a szakmai és közösségi érdekeket. Így ha egy tervnek hiányosságai voltak, az építészkollégák közreműködésével működő tervtanácsban nem akartunk másfajta stílust, minőséget erőltetni a tervezőre, inkább segítséget nyújtottunk ahhoz, hogy saját maga jobb, időt állóbb válaszokat adjon a felmerült építészeti kérdésekre. A főépítészi munka nem magányosan végzett tevékenység. Egy nagyon jól felkészült szakembergárda segített, amiért köszönettel tartozom nekik. Különösen izgalmas volt naponta használni azt a fantasztikus számítástechnikai hátteret, amelyet egyedülálló módon a kerületben kialakítottak.

Mi a legnagyobb gond ma az építkezésekkel, felújításokkal?

– Sajnos, gyakori probléma, hogy hiába születik egy jó terv, ha a kivitelezés során rossz minőségű anyagokat használnak a spórolás miatt – ez a hozzáállás nagyban rontja az épületek összképét és tartósságát. A felújításokkal kapcsolatban leginkább az a gond, hogy sok tevékenység kikerült az építésiengedély-köteles körből, így az önkormányzat és a lakóközösségek kontrollja is csökkent.

Milyen sikerekben, eredményekben volt része főépítészként?

– Jelentős eredménynek tartom, hogy az értékvédelmi munkánkat sikerült „társadalmasítani”: pontos leltárt készítettünk a védett épületekről, majd az érintett lakókat is tájékoztattuk arról, milyen értékek találhatók az ingatlanukon. A tájékoztatás lényeges feladat, hiszen nem mindenki tudja, miért képvisel egyedi értéket az a ház, amelyikben él. A városfejlesztési elképzelések részletes koncepcióvá formálása is fontos és izgalmas munka volt számomra. Idetartozik a legutóbbiak közül a Normafa tervezett rehabilitációja, a fogaskerekű vasút vonalának meghosszabbítása, az önkormányzat melletti tér átalakítása, vagy épp a zugligeti lóvasút-végállomás műemlék épületének hasznosítása – mindazok az elképzelések, amelyek megvalósításához valamilyen forrást remél, vagy tud biztosítani az önkormányzat.

Hogyan változott az elmúlt években a Hegyvidék építészeti arculata?

– Az építészeti arculat a társadalom arcát tükrözi. Ha a társadalom gazdasági szempontból és értékfelfogás tekintetében erősen heterogén, akkor a város arca is ilyen lesz. Emiatt úgy gondolom, leginkább a komoly társadalmi egyenlőtlenségek tehetik tönkre a városképet. Sok más kerülethez, településhez képest a Hegyvidék talán egységesebb képet mutat, de sajnos az itt megvalósuló tervek esetében is tetten érhető időről időre a környezeti illeszkedésben való gondolkodás hiánya.

A főépítészi munkától való búcsú után mivel szeretné tölteni az idejét?

– Nyugdíjas voltam, amikor elvállaltam a főépítészi munkát; ezúttal azonban megfogadtam, nem keresek újabb szakmai kihívást, inkább kihasználom, hogy végre ismét többet foglalkozhatok a családommal, az unokáimmal. A hobbijaimra, az utazásra, kirándulásra, éremgyűjtésre, olvasásra is több időt fordítanék, s tervezem, hogy újból előveszem az ecsetjeimet és a rajztollamat. Köztisztviselőként a festésre, rajzolásra nem jutott időm, ezért most, hogy másodszor már valóban nyugdíjas lettem, szeretnék ismét komolyabban foglalkozni a művészettel.

K. D.