Tudásból patkolt világsiker

„Kerüljön beljebb!” – invitál Füst Milán egykori hegyvidéki házába dr. Fehér Dezső, miközben lesegíti a kabátomat. Kutyája, az érdeklődő tacskó, Füles mutatja az utat.

Pontosan ilyennek képzeltem az otthonát: elegáns nappalijában lovas freskók, rengeteg könyv, Kincsem szobra és egy gyönyörű nő portréja. „Ő Magdi” – pillant nemrégiben elhunyt felesége képmására, majd továbbinvitál. – Megmutatom a szobámat.”

A falat bekeretezett elismerések, oklevelek, diplomák borítják. Megszámolni sem tudom, mennyi. „Már hatévesen eldöntöttem, hogy mindig kitűnő leszek” – magyarázza a világhírű lódoktor, és a fiókból elővesz egy megsárgult újságot. A címlapon szereplő hatalmas fotón éppen II. Erzsébettel parolázik – az angol királynő köztudottan nagy tisztelője.

Vendéglátóm hellyel kínál, és egy adatokkal teli dokumentumot nyújt át. „Azt mondják, egy A4-es lapnál nem lehet több a szakmai önéletrajz” – teszi hozzá dr. Fehér Dezső, aki a lehető legkisebb betűmérettel, mérnöki pontossággal vetette papírra életútját.

Minden tiszteletem…! – bukik ki belőlem

– 1946-ban sebészetből, szemészetből és általános kórtanból már megvolt a doktori címem. Amit lehetett, mindig gyorsan megtettem. Mielőtt végeztem, összesen két hónapig voltam szigorló. Az angol telivérek betegségének vizsgálatát kaptam témául. A dolgozatom száz oldal volt; időközben annyira beleszerettem az egészbe, hogy lódoktor lettem. Az osztályban én voltam az egyetlen, aki „kitűnő” minősítésű állatorvosi oklevelet szerzett. Ezután, 1945 és 1951 között az akkori Magyar Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi Karának Sebészeti Klinikáján előbb tanársegédként, később adjunktusként dolgoztam. 1951 augusztusában összeházasodtunk a feleségemmel, egy hónapra rá megkérdezték, mikor lépek be végre a pártba. Elmondtam, hogy nem szándékozom megtenni – majd nem sokkal később ott kellett hagynom az egyetemet. Dr. Farkas György segítségével a Lósport Vállalathoz kerültem. Nem bánom, mert ha ez nem történik meg, sosem találkozom Erzsébet királynővel.

A Magyar Lóverseny Közös Vállalat, a mai Kincsem Park ügyvezető igazgatója volt 1971 és 1990 között. Mesélne ezekről az időkről?

– Nyelveket beszéltem, állatorvosként értettem a lovakhoz, és alkalmas voltam a nemzetközi kapcsolatok építésére. Tizenkilenc évig tartó vezetésem alatt tizenhatszor érdemeltük ki a Kiváló Vállalat címet. Francia mintára a versenyteret a világhírű angol telivérről, Kincsemről neveztem el. Akkoriban készíttettem el a szobrát is. A lóversenypálya annyira fontos volt Magyarország életében, hogy a külügyminisztériumi protokollban úgy szerepelt, mint a hely, ahová el lehet vinni a befolyásos vendégeket. Több mint ezer dolgozónk és legalább ennyi versenylovunk volt.

Kincsem fontos szerepet játszott az életében. Könyvet is írt róla.

– Ötvennégy versenyen, hat ország tizenhárom versenyterén indult. Mindent megnyert. Soha ilyen jó versenyló nem volt, és nem is lesz. Vannak lovak, amelyek hat-hét versenyen brillíroznak, de a sikerek után gyorsan eladják őket, nehogy vereséget szenvedjenek. Volt egy olasz ló, amelyik megközelítette Kincsemet, de végül azon is túladtak, fedező mén lett belőle. A tulajdonos azzal a feltétellel adta tovább, hogy soha többet nem versenyezhet.

Mi volt a magyar csodaló sikerének titka?

– Nézze, én vizsgáltam Kincsem csontvázát. A legtöbb lónak alacsonyabb a marja, mint a fara. Neki majdnem egyforma magasságban volt. Ahogy az autók zöme, úgy az emberek is hátsókerék meghajtásúak. Kincsem is ilyen volt. A hátsó lába és az ízületei voltak a titka annak, hogy míg egy átlagos versenyló egyet ugrott, addig ő másfelet. Start után már öt hosszal előrébb volt, mint a társai. Sajnos kevés utódja született.

Egyik se örökölte ezt az adottságot?

– Amikor az utolsó könyvemet írtam, találkoztam eggyel Békés megyében, de messze nem tudott annyit, mint Kincsem. A szülő mindig párban számít, valamelyik dominál, valamelyik nem.

Amikor az elismeréseit megmutatta, azt mondta, már kisgyerekként elhatározta, kitűnő tanuló lesz. Honnan ez az erős ambíció?

– A szüleimtől mindent megkaptam, egyetlen gyerek voltam. Édesapám kocsigyártó, nagyapám patkoló és kocsikovács volt. Háromévesen már úgy jártam óvodába, mintha hivatalba mennék. Magától értetődő volt számomra, hogy az iskolában maximálisan teljesítek majd. Sokat köszönhetek a Békéscsabai Evangélikus Gimnáziumnak, ott tanultam meg a nyelveket is. Soha nem volt irigyem, együtt játszottam a társaimmal. De várjon, mutatok önnek valamit! – mondja, miközben bekapcsolja a számítógépét. – Feleségemmel 2008-ban készítettünk egy könyvet a családunk történetéről. Nézze meg ezt a gyereket! Milyennek látja? – mutatja a fekete-fehér fotográfiát.

Apró termete és fiatal kora ellenére nagyon komoly az arca, határozott a kiállása.

– Ugye, ön is látja ezt az öntudatot? Ezen a fiún látszik, hogy azt mondja: belőle lesz valaki. Én vagyok a képen. Mindig osztályelső voltam, nagyon könnyen tanultam, nem voltam magoló típus, de már gyerekként tudtam, mit akarok.

Hogyan telnek a napjai mostanában? Nem hiányoznak a lovak?

– Passzív figyelemmel kísérem a lovas tevékenységeket, nem avatkozom bele. Közel ötezer könyvem van. Az anyósom egykor azt mondta, hogy majd mindet mellém kell temettetnie, mert úgyse lesz időm elolvasni. Erről szó sem lehet! Egyrészt azért, mert ő korábban elment, másrészt pedig most is vettem egy könyvet. Engem az isten mindig a tenyerén hordozott.

Boussebaa Mimi