Farsang6

Farsang

„Az pogányoktul reánk szállott testhizlaló és léleköldöklő büdös fassang!” – így fakad ki Telegdi Miklós püspök 1577-ben megjelent prédikációs könyvében. Lesújtó véleményével nem áll egyedül; egy sincs ünnepeink között, amelyet az évszázadok során oly sok szidalom, elmarasztalás ért volna, mint a farsangot. Ördög ünnepének is nevezték, és a vallásos néphiedelem is úgy tartotta, hogy aki farsang utolsó napján meghal, az pokolra kerül, mert ilyenkor zárva van a mennyország. Sok szokását tiltották, próbálták korlátok közé szorítani, véglegesen felszámolni – mindhiába: a farsang a meg-megújuló üldöztetés ellenére hol féktelenebb, hol szelídebb formákban mindmáig kedvelt ünnepünk.

A farsangi idő és a szó eredete

Az ünnep kifejezés persze nem pontos, hiszen farsang alatt egy hosszabb, kb. 5-9 hetes periódust értünk, vízkereszttől (január 6.) húshagyókeddig, vagyis a nagyböjt kezdetéig tart. Míg a farsangi időszak kezdőpontja állandó, a vége évente változó, mivel időpontját minden évben a húsvéti dátum határozza meg: a húshagyókedd a húsvétvasárnapot megelőző 47. nap. Vagyis a legkorábbi húshagyó – bár ez igen ritka – február 5-re, a legkésőbbi pedig március 10-re esik. Az idei, 2015-ös farsang február 17-ig tart.
Noha bizonyos ünnepi szokások, farsangi mulatságok, bálok tartása az egész időszakra jellemző, az ünnep csúcspontja a periódus végére, a farsangvasárnaptól húshagyókeddig terjedő három napra esik. Ezt a három napot nevezik farsang farkának is. A „húshagyó” utalás arra, hogy kedd éjfélkor az emberek hosszú időre elbúcsúztak a hústól, hiszen a következő nap, hamvazószerda már a nagyböjt első napja. A farsang időhatárai nem teljesen egységesek a keresztény világban. Míg a keleti egyház hívei korábban kezdik a böjtöt, addig néhol már vízkereszt előtt elkezdenek farsangolni. Nevezetes a kölni farsang, amely hivatalosan pontosan november (11. hó) 11-én 11 óra 11 perckor kezdődik.Farsang1A farsang elnevezés német eredetű, a húshagyót jelölő osztrák-bajor Vaschang szóból származik, sokáig fassang alakban élt nyelvünkben. Az európai nyelvek inkább a karnevál szó valamilyen alakját használják, amely a latin caro (hús) szóból ered. A hústól való tartózkodást jelentő carnem levare vagy carnelevarium tekinthető a szó közvetlen előzményének. Tetszetősebb, bár kevésbé valószínű magyarázat a szintén latin carne vale (isten veled, hús!) alakból való eredeztetés, de a névadás szempontjából gyanúba került az itáliai karneváli felvonulások gyakori rekvizituma, a carrus navalisnak nevezett hajókocsi is.
Míg a farsang nyelvünkben az egész időszakot és magát az ünnepi eseményeket is jelöli, addig karneválnak manapság inkább csak a látványos, többnyire jelmezes felvonulást nevezzük. Bővebb jelentése már a farsangi időszaktól is független, gondoljunk az augusztusi debreceni virágkarneválra. Farsang szavunk arról tanúskodik, hogy a középkor folyamán városi polgárságunk és a falu népe is elsősorban német területről vette át az ünnep szokásait, míg a közvetlen itáliai hatás kezdetben inkább csak a királyi udvar mulatságaira volt jellemző. Még Csokonai Vitéz Mihály is szükségesnek tartja megmagyarázni a fogalmat: „Carneval olasz szó; tészi azokat a nagy farsangi maskarás bálokat s mulatságokat, amelyeket az olaszországi nagy városokban, kivált Velencében szoktak tartani.”

Az ünnep jellege

A farsang eredetileg tavaszváró ünnep volt, amikor tánccal, játékkal, mulatozással és bőséges evés-ivással igyekeztek az emberek a természetet is bőségre ösztönözni. Farsangi népszokásainkban nem nehéz fellelni a termékenység és szerelem, halál és újjászületés, a férfivá avatás motívumait; ezekhez kapcsolódnak azok a maszkos felvonulások, dramatikus játékok, alakoskodások, amelyekhez hasonlók Európa legkülönbözőbb népeinél szokásban voltak. A karneváli vígasság szülőföldje Itália, ám a farsangi időszakban számos olyan Európa-szerte elterjedt szokást figyelhetünk meg, amelyek ősi rítusokra, mágikus szertartásokra vezethetők vissza. A görög Dionüszosz-kultusz éppúgy kapcsolatba hozható egyes farsangi szokásokkal, mint a római népünnepély jellegű Saturnalia, vagy a Lupercalia ifjakat férfivá avató rítusa.Farsang2Az ókori görögök három Dionüszosz-ünnepe a mi farsangunkkal körülbelül egy időben zajlott a tavaszköszöntés jegyében. Ekkor került sor Athénban a drámai játékokra is, ahol a színészek jellemüket tükröző álarcban játszottak, komédia esetén pedig jelmezt (pl. szatírok, madár, béka, vagy kipárnázott has, fenék) is ölthettek. Mind az álarcviselés, mind a komédiák szatirikus, parodisztikus jellege, gyakran trágár nyelve fellelhető az európai, így a magyar farsangi játékoknál is. Legnevezetesebb európai példa a Fastnachtsspiel, a német farsangi színjáték. Az obszcenitás eredetileg nem öncélú: az ünnep jellegével összhangban a termékenység elősegítésére szolgált. Nemcsak az ókori görögök és a középkori németek, de népünk számára is ez az időszak volt az alakoskodások, a színjátszás időszaka.
Évszázadokig még az egyházi iskolák is komikus közjátékokkal színesített darabokat mutattak be ilyenkor. Nem egy olyan iskoladráma maradt fenn, amelynek nemcsak bemutatási ideje, de témája is a farsanghoz kapcsolódik, ilyen pl. a 18. századi Kocsonya Mihály házassága, vagy a sátoraljaújhelyi pálosok által 1765 húshagyóján színpadra vitt Bachus című játék. A mű témája világosan jelzi a kapcsolatot a farsang és Dionüszosz isten között (az ő latin neve Bacchus). A játék Bacchus dicsőítésével kezdődik, amit a féltékeny Jupiter megelégel, és betegséget bocsát a korhely istenre, aki végül – ahogy az húshagyó éjszakáján el is várható – meghal.

Farsangi bálok

A mulatozás kedvelt formája a tánc. A farsangi táncmulatságok és bálok nemcsak a jókedvet szolgálják, de alkalmat adnak a fiatalságnak az ismerkedésre, udvarlásra. Különös jelentősége volt a farsangi mulatságoknak azokban az időkben és társadalmi körülmények között, amikor a két nem képviselői ritkábban és akkor is többnyire csak felügyelet mellett találkozhattak egymással. A falu ifjúsága rendszerint a kocsmát bérelte ki, hogy farsang utolsó három napját táncmulatsággal ünnepelje. A lányok kis bokrétát küldtek a szívükhöz közel álló legénynek, aki ezt farsangvasárnap a kalapja mellé tűzte; így ment a táncmulatságba, hogy elsőként a bokréta küldőjét táncoltassa meg.Farsang3A legnépszerűbb tánc – a hagyományos helyi táncok mellett – a csárdás volt. A táncnak húshagyó éjfélkor be kellett fejeződnie, nehogy beletáncoljanak a böjtbe. Persze nem csak az ifjúság táncolt ilyenkor, a falvakban elterjedt a házasemberek táncmulatsága – sok helyen ezt nevezték eredetileg batyusbálnak, mivel az élelemről mindenki maga gondoskodott. Szintén népszerű volt az asszonyfarsang szokása, amikor az asszonyok különvonultak, és étellel, itallal, tánccal ünnepeltek.
A városokban kezdetben a céhek és ipartestületek tartottak farsangi táncmulatságot, de a 18. század végére Budán a báltartás már üzleti vállalkozás volt. A kor legnagyobb maskarás báljait a budai régi Országház termeiben rendezték; népszerűségükre jellemző, hogy a sok kocsi és hintó miatt ilyenkor egyirányúvá tették az épület előtti forgalmat. A báloknak meglehetősen demokratikus hangulatuk volt, együtt mulatott a köznép a polgársággal és a nemességgel, miután a libériás inasokon kívül mindenki részt vehetett rajtuk, aki a nem olcsó egyforintos belépti díjat megfizette. A jelmezek lehetővé tették a társadalmi hovatartozás eltitkolását – ami mindig is a farsang egyik vonzereje volt.
Kedvelt bálozó hely még a vízivárosi Fehér kereszt fogadó, amelynek rokokó épülete ma is áll a Batthyány téren, míg a szegényebb néposztályok a Vad emberben vagy a tabáni Koronában mulatoztak. Az elkülönülés igénye persze a későbbiekben a farsangi báloknál is érvényesült, a 19. század elejétől városainkban külön tartották a bálokat a polgári és az úri kaszinó tagjai.
Ebben a korban a farsang különösképpen jelentős eseménynek számított, városaink egyhangú társasági életébe a farsangi bálok vittek pezsgést, életet. A különböző városi közösségek külön táncmulatságokat rendeztek, így tartottak kaszinói, védegyleti, jogász-, lövész-, olvasóköri és polgári bált is. A helyszínek között találhatjuk a kaszinók báltermét (ha volt ilyen), de fogadók, szállodák dísztermeit is. Az újságok társasági rovatai is megélénkültek ilyenkor; a tudósítók nagy előszeretettel számoltak be a báli eseményekről, amelyek a „boldog békeidőkben” igencsak megszaporodtak. „A redout-ban tartott álarcos bálok közül az idén talán a magyar gazdaasszonyoké és az izraelita nőegyleté volt a legnépesebb” – írta a Vasárnapi Újság tudósítója az 1897-es báli idényről. A redout-nak nevezett Vigadó volt a főváros legnépszerűbb bálozó helye. A táncok közül igen kedvelt volt a polka és természetesen az elmaradhatatlan keringő. Ha elég hozzáértő gyűlt össze, megpróbálkoztak a francia négyessel is, ami emelte a bál rangját. 1897-ben a műegyetemisták bálján a Royal szálloda dísztermében százhúsz pár vett részt a francia négyesen. Persze táncoltak magyar táncot is, egy időben a csárdás számított nyitótáncnak, a palotás csak a 20. századra vált a magyar bálok első táncává.
A világháborúk idejétől kezdve a bálozási kedv megcsappant, de különösen 1945 után indult hanyatlásnak. A társadalmi egyesületek, kisebb közösségek felszámolása, a bálozó társadalmi rétegek háttérbe szorítása, valamint a modern életforma elterjedése, az ismerkedési alkalmak gyarapodása csökkentette a farsangi mulatságok számát és jelentőségét. A falvakban igyekeztek átvenni a városi szokásokat és táncokat is; a húshagyókedd (mint határnap) vesztett korábbi jelentőségéből. Jórészt munkahelyi és gyermekközösségekbe szorult vissza a farsangi jelmezbál szokása. Ugyanakkor a nyolcvanas évektől megfigyelhető a bálok felújításának igénye is.
A báli szezon ma is nevezetes báljai: az 1832-től több megszakítással megrendezett pesti jogászbál, az újságíróbál, ahol a tollforgatók mellett számos politikus és közéleti ember is megjelenik, valamint a pesti vitorlásbál. Kétségtelen, hogy a báli szezon legnagyobb közéleti szenzációja a farsangi időszak utolsó szombatján megrendezett Operabál. Az Andrássy úti palotában először 1886 farsangján rendeztek nagyszabású bált, amit aztán hosszú megszakításokat követően 1996-tól újítottak fel. Azóta minden évben a pénzvilág, az üzleti és politikai élet képviselői, hírneves művészek, nemzetközi sztárok, magyar és külföldi előkelőségek veszik birtokukba a bálteremmé alakított Operaházat.

A lakodalmak ideje

A farsang mindig a lakodalmak ideje volt. A 18. század eleji pesti házasságkötési szokásokról készült statisztika szerint a vizsgált években az esküvők csaknem harmada esett erre a néhány hétre. Ez a tendencia a katolikus falvakban még inkább érvényesült. Oka egyrészt, hogy vallási okokból sem vízkereszt előtt, advent idején, de a farsangot követő nagyböjtben sem lehetett házasságot kötni; másrészt pedig a mezei munka ilyenkor amúgy is lehetetlen volt, az emberek ráértek sütni-főzni, mulatozni. Ez a jelenség csak a 20. század második felében halványult el, nyilvánvalóan a városiasodás és a szekularizáció hatására. Mindenesetre – főképp faluhelyen – évszázados vélekedés szerint szégyenben maradt az az eladósorba került lány, aki húshagyó végeztével is pártában maradt.
Erről szól Csokonai komikus eposza, a Dorottya, vagyis a dámák diadalma a Fársángon. Az 1799-es farsang igen rövidre sikerült, így sok kaposvári hajadon hoppon maradt. Ez ellen lázadt fel Dorottya, aki már évtizedek óta hiába vár kérőre:

A fársángot mindég töltöttem vígsággal,

Hogy már nem gyötörtök többé a lyánsággal:

Mit ért? nem is véltem, s már itt volt Húshagyó,

Húshagyó! Húshagyó! engem itthon hagyó!

Sok faluban, ha az adott farsang nem hozott esküvőt, az ifjúság álmenyegzőt rendezett. A falu népe esküvői menetként vonult végig a település utcáin, a vőlegény és menyasszony mellett vőfélyek, násznagyok, koszorúslányok, de papnak, püspöknek, csendőrnek, pandúrnak, orvosnak, cigányasszonynak, ördögnek vagy tündérnek öltözöttek is akadtak a menetben. A Muravidéken a „násznép” az erdőbe vonult, ahol a menyasszonyt valódi vőlegény hiányában egy fához, „Fenyő Pistához” adták feleségül.
A falvakban kíméletlenül kigúnyolták a pártában hagyott leányokat, akik „kimaradtak a farsangból”, és így kénytelenek voltak elszenvedni a széles körben elterjedt lánycsúfoló tréfát, a tuskóhúzást. Dugonics András író 1820-ban mint régi szokást említi, hogy: „azokkal az eladó leányokkal, kik fársángi napokon férjhez nem mentek, mint valami szilaj kancákkal hús hagyó szerdán tőkét húzattak a magyarok”. A tuskó- vagy rönkhúzás Európa jelentős részén ismert szokás, tulajdonképpen egy ősi termékenységi rítus tréfás maradványa. A tuskó vagy rönk az ekét helyettesíti; az ekehúzás rituális szertartása egykor a föld termékenységét kívánta elősegíteni.
A vénlánycsúfolásnak más formáit is gyakorolták, a Jászságban szokásban volt szeméttel teli ócska cserépedényt, bakfazekat dobni a pártában maradt lányok udvarába. Különösen a kikosarazott legények találhattak ebben kegyetlen örömet, amint a feljegyzett bakfazékdobó versike is bizonyítja:

Ha férjhez nem mentél,

Kértelek, nem jöttél

Itt a bakfazék,

Szűrd bele a ciberét.

Népszokások

Ezeknél persze kevésbé bántó népszokások is kötődtek a farsangi időhöz. Hasonlóan más téli ünnepekhez, az ország nagy részén elterjedtek a különféle köszöntők, amelyek célja leggyakrabban adománygyűjtés volt. Általában farsang utolsó három napján többnyire gyermekek vagy ifjak jártak házról házra, hogy kántálásukkal köszöntsék a gazdát és családját. Az adományként kapott tojást, kalácsot kosárba tették, a szalonnát, kolbászt pedig nyársra húzva gyűjtötték. Az összegyűjtött élelmet vagy elosztották egymás között, vagy közösen elfogyasztották, de igen gyakran eladták, és a bevételből fedezték a farsangi mulatság költségeit.
Az adománygyűjtés egyik jellegzetes változata volt a hétfalusi csángók boricatánca. A boricás legények végiglátogatták a gazdákat, és az udvarokon eltáncolták híres táncukat. Kísérőik, az álarcos kukák eközben tréfákkal szórakoztatták a közönséget, majd végül összeverekedtek. A küzdelem végén az egyik kuka holtnak tettette magát. Akkor a többiek fakardjaikkal színleg megnyúzták és felnégyelték, de csakhamar megbánva tettüket megpróbálták feltámasztani. Nagy nehezen sikerült némi életjelt előcsalogatni belőle, ám a kuka csak akkor támadt fel igazán, amikor korbácsokkal csépelni kezdték. A szokás, amely már a 19. század végére kihalt, ősi férfivá avatási rítus mozzanatait őrizte.
A halál motívuma egyébként sem idegen a farsangtól, noha látszólag ellentmond az időszak játékos, mulatozós hangulatának. Európa-szerte elterjedt szokás húshagyókedden vagy hamvazószerdán a Telet vagy a Farsangot megszemélyesítő bábut elégetni, vagy folyóba hajítani. Hasonló szokásokkal nálunk is találkozhatunk a legkülönbözőbb formákban. Szegeden a farsangot egy öregasszonyt formázó rongybábu képében égették el a Tisza-parton, míg a Nógrád megyei Mátraszelén a Fassang Jancsinak nevezett szalmabábut jelmezes kísérettel szállították a falu végére, ahol meggyújtották.
Olykor tréfás bírósági tárgyalás és ítélet előzi meg a „kivégzést”, és nemritkán hús-vér emberek alakítják a halottat. Máshol különböző tárgyakat is eltemettek, pl. Szigetszentmártonban (Pest megye) húshagyókedd éjfélkor egy üveg bort kis koporsóba tettek, majd tréfás halottbúcsúztató után eltemették, hogy aztán egy év múlva, farsangkor megihassák. Sokfelé elterjedtek a farsangi halottas játékok különböző formái. Ezek tulajdonképpen temetési paródiák voltak: általában felravataloztak egy legényt, eljátszották az orvos, a pap és a siratóasszonyok szerepét is. A tréfás halotti búcsúztatók közös sajátossága volt, hogy ehelyütt idézhetetlen trágárságokkal késztették pironkodásra a hallgatóság szégyenlősebb részét.
A tréfás ravatalozás, álbírósági tárgyalás résztvevői éppúgy elszórakoztathatták a fonóban összegyűlteket, mint az állatmaszkokat öltő alakoskodók. A farsangi események gyakori helyszíne volt a fonó, hiszen a fonás mint jellegzetesen január-februári munka ide kötötte a lányokat és asszonyokat. A fonással általában húshagyóig végezni kellett, mivel ez és a következő nap is sok helyen dologtiltónak számított. Természetes, hogy ilyen helyen a férfiakra sem kellett sokat várni, a maskarás farsangolók jól megtáncoltatták, „megcibálták” olykor még az öregasszonyokat is.
Ugyancsak a farsangi időhöz kapcsolódnak a vetélkedés különböző formái. Itáliában híresek voltak a karnevál nagy lóversenyei, a magyar reneszánsz királyi udvarokban pedig farsangkor lovagi viadalokat rendeztek. A közrendű ifjak ennél egyszerűbben ünnepeltek. A mészáros céhek legényeinek vetélkedése évszázadokig abból állt, hogy egy az út fölött kikötözött eleven liba fejét kellett lovon futtatva letépni, és elmenekülni vele. A győztes, a libafej tulajdonosa egy esztendeig kiváltságokat élvezett. Mai szemmel hasonlóan kegyetlen mulatságnak tűnik a tyúkverés szokása, amikor egy kikötött tyúkot kellett agyoncsapnia egy bekötött szemű legénynek. Tekintettel arra, hogy a játék már korán hatósági tiltás alá esett, később a tyúkot vagy a kakast egy korsó helyettesítette.

Felvonulások, busójárás

Az ünnep legfőbb városi látványossága, a jelmezes karneváli felvonulás hazánkban sosem volt igazán elterjedt. Már a középkori német és itáliai városokban is rendeztek karneváli meneteket. Ezek a felvonulások az ókori diadalmeneteket és a középkori körmeneteket éppúgy idézték, mint később a reneszánsz Itáliában divatozó látványos trionfókat (diadalmeneteket). A menet fő alkotóeleme a carrus navalisnak nevezett, lovak vontatta díszkocsi volt. Már Dionüszoszt is ilyen hajóskocsin vontatták a kikötőből a városba a görögök, de a középkori német területeken is a hajózás tavaszi megindulását jelképezte a hajóskocsis farsangi felvonulás. Manapság a riói karneválon láthatunk óriási és pazar díszkocsikat, amelyeken és amelyek mellett kilencórás menetben táncolva vonulnak végig a város szambaiskolái.Farsang7Nálunk a nagyobb falvakban és mezővárosokban országszerte rendeztek farsangi maszkos felvonulásokat. Ezek közül legnevezetesebb a mohácsiak busójárása. A legenda szerint a félelmetes külsejű busók üldözték volna ki a törököt Mohácsról, és ennek emléke a busójárás – mindebből azonban semmi sem igaz. Eredetileg egy baranyai délszláv népcsoport, a sokácok hagyományai közé tartozott, és sok hasonlóságot mutatott más falujáró farsangi menetekkel, ám a két világháború között idegenforgalmi látványossággá vált. Az idegenforgalmi igények persze némileg megváltoztatták a busójárás szokásait, ugyanakkor hozzájárultak ahhoz, hogy – más vidékek hasonló hagyományaitól eltérően – a busójárás máig fennmaradjon. A busók sajátos, ijesztő faálarcot viselő, kifordított bundás alakoskodók. Állat-, illetve ördögszerű lények benyomását keltik, akik zajkeltő eszközeikkel (kolomp, kereplő) és a kíváncsiskodót sem kímélő tréfákkal vonulnak végig a városon. A busójáráshoz manapság nemzetiségi néptáncbemutatók, népművészeti vásár és egyéb látványosságok kapcsolódnak, este hatalmas máglya mellett járják helyiek és vendégek a jellegzetes délszláv körtáncot, a kólót.

Étel és ital

Már a görög ünnepnek is jellemző sajátossága volt az evés, de különösen a mértéktelen borivás. A Dionüszosz tiszteletére tartott Anthestéria-ünnep második napján egy kb. 3 literes kannát kapott mindenki, tele borral, és az nyert, akinek először sikerült kiürítenie az edényt. Persze bárki is nyert, az eredmény sejthetően mindig ugyanaz lett… A bőséges italozás, részegség és ami ezzel jár, garázdaság, szexuális szabadosság nálunk is az ünnep egyik sajátossága volt, amit nem győztek elítélni a józanabb életűek.
Ital mellett persze bőséggel akadt étel is. Farsang idején volt a második disznóvágás, és ez meghatározta az étrendet: töltött káposzta, hurka, kolbász és kocsonya került leggyakrabban a falusi asztalokra. A farsangvasárnapot megelőző kövércsütörtökön kezdték a legnagyobb sütés-főzést, hogy farsang farkára jusson elég mindenből. De előfordult – és általában ügyeltek rá, hogy így is legyen –, hogy maradt némi húsétel a böjti időszakra; ezt még a hamvazószerdát követő ún. torkos vagy zabálócsütörtökön el lehetett fogyasztani. Az utóbbi évtizedben ezen a napon megtelnek az éttermek, mivel szokássá vált, hogy egyre több étterem hirdet jelentős árengedményt torkos csütörtökön.Farsang5A nagy evéseket magyarázza a böjt közelsége is, így készültek az emberek a koplalásra, a következő hetek hústalan étrendjére. Jellemző, hogy mind a folklórban, mind pedig az irodalomban a két időszak, farsang és böjt ellentétét az ételek szembeállítása jelképezte. A nép körében minden évben elmesélték, vagy el is játszották Konc király és Cibere vajda párviadalának történetét. Konc (jelentése: bőrös, csontos hús) a húsevő farsangot, míg Cibere a hústalan böjtöt képviselte (ciberének a korpából, aszalt gyümölcsből készített savanyú böjti levest nevezték). Egy évben kétszer küzdöttek meg; először, vízkeresztkor Konc király diadalmaskodott, míg húshagyókor Cibere vajdáé lett a győzelem.
Bármennyire is sok húst ettek ilyenkor, a magyar farsang jellegzetes étele mégsem húsféleség, hanem a zsírban vagy olajban kisütött kelt tészta, a fánk. Szalagos fánknak is nevezik, a sütéskor keletkező, oldalán körbefutó aranysárga csík miatt. Igen kényes tésztaféleség, az elkészítése nem kis tapasztalatot és ügyességet kíván, az eladó lányok számára jó ajánlólevél volt, ha udvarlóikat saját készítésű, könnyű, finom fánkkal tudták megkínálni. A néphit szerint az első farsangi fánk szárított, porrá tört morzsáival meg lehet gyógyítani a beteg jószágot.

Maszkok és jelmezek

A farsang legjellemzőbb rekvizituma és jelképe az álarc. A maszkviselés az emberiséggel egyidős szokás, az arc elrejtése, illetve mássá tétele, kifestése minden kultúrában megtalálható. Az álarcoknak eredetileg főként rituális, mágikus funkcióik lehettek, szellemeket, ősöket, isteni lényeket jelenítettek meg a segítségükkel. Minden bizonnyal a rituális utánzás elemeiből alakult ki a népi alakoskodás, valamint a színjátszás is, ahol a játszók gyakran szintén álarcot, esetleg jelmezt viseltek. A keresztény Európa számára valószínűleg elsősorban a római színjátszás közvetítette az álarcviselés szokását, nem véletlen, hogy Itália mindig is a maszkkészítés hazája maradt; a magyar szó is az olasz maschera szóból ered. A művészi kivitelű álarcokat az itáliai előkelők Európa fejedelmi udvaraiba küldték mint drága ajándékot. Így kapott Mátyás király Ferrarából maszkokat, de kortársa, Hippolit esztergomi érsek is igen sok itáliai jelmezt és maszkot birtokolt. Az álarcok és jelmezek különböző korú, nemű és nemzetiségű embereket ábrázoltak, de akadtak vadembert, vagy ördögöt formázók is. II. Lajos magyar király farsang idején maga is Lucifer jelmezét öltötte fel: szarvakkal, gólyaorral, kígyófarokkal és ökörlábakkal, a közvélemény nem kis rosszallásától kísérve. A kortárs Szerémi György mindezért így jellemzi a szerencsétlen sorsú uralkodót: „gyermekkorától kezdve rosszra szoktatták, s minden évben farsang utolján húshagyókor a rossz szellemek fejedelmévé tették s feslettségbe húzták bele a nők”.Farsang8Az egyházi emberek és a hatóságok farsang iránti ellenszenvét – túl a sokszor verekedésig fajuló dorbézolásokon – éppen bizonyos jelmezviselési szokások idézhették elő. A pokol szellemeinek megjelenítése egyben megidézésüket is jelentette, a maszkot viselő lelkét – a mágikus szemlélet szerint – birtokba veheti a maszk szelleme. Márpedig a túlvilági jelleg igen sok farsangi álarc jellemzője volt, összefüggésben az ünnep halált megjelenítő motívumaival. Nem véletlen, hogy a sokáig nyelvünkben is használt latin larva kifejezés egyszerre jelent álarcot és kísértetet.
A másik legtöbbet támadott jelmezes szokás, hogy minden korszak farsangolói kedvtelve öltötték magukra az ellenkező neműek jelmezét. A hétköznapi nemi szerepektől való mégoly ártatlan elmozdulás is könnyen felcsigázhatta a képzeletet, és az álarc okozta anonimitás felszabadító erejét kihasználva „feslettségre” csábíthatta a résztvevőket, ezért ostorozták oly hévvel a férfi-női ruhacserét. Mária Terézia 1772-ben rendeletet adott ki a farsangi báltartásról, amelyben szabályozta az álarc- és jelmezviselés rendjét is. Lárvákat, maskarákat csak a bál helyszínén lehetett viselni, az utcán, de még a lépcsőházban sem; tilos volt „utálatos maszkokat”, valamint az itáliai színjátszók (a commedia dell arte ismert figuráinak) maskaráit felölteni. Ugyancsak nem volt szabad papnak, szerzetesnek öltözni, és olyan jelmezt hordani, amely teljesen eltakarta a testet, pl.: cukrosüveg, oszlop, törpe vagy óriás. Egy külföldi utazó csodálkozva konstatálta, hogy a budai előkelő dámák legszívesebben bécsi szobalánynak öltöztek – mai pszichológiai műveltségünkkel nem nehéz kitalálni, miért.Farsang4A tiltás mindenesetre jelzi, hogy melyek is lehettek a kor kedvelt jelmezei. A zsáneralakok – orvos, ügyvéd, szerzetes, török basa, betyár, koldus, indián, katona, cigány – mellett mitológiai figurák, történelmi jelmezek, állatmaszkok is szerepeltek. A népi állatalakoskodás négyféle állat megjelenítésére szorítkozott: ló, kecske, medve és gólya. Ez a városi jelmezbálokban a legkülönfélébb állatmaszkokkal egészülhetett ki. Elmúlt századunkban a hazai jelmezbálokat egyre inkább a gyermekek számára rendezték, óvodákban és iskolákban – ez befolyásolta a jelmezek témáit is. Előbb a mesefigurák és regényhősök (Hófehérke, Micimackó, Robin Hood, Winnetou), majd közkedvelt képregény- és filmszereplők jelmezei lettek a legnépszerűbbek (Zorro, Batman, Darth Vader, Harry Potter stb.).

 

*

Mai farsangjaink nemcsak a nagy külföldi karneválokkal, de az elmúlt századok magyar farsangjaival összevetve is szegényesebbek. Ennek egyik oka, hogy manapság, különösen a városokban, a hétköznapok és az egyszerű hétvégék teret engednek azoknak az emberi igényeknek, amelyeket régebben jószerével csak a farsangi időszak tudott kielégíteni. A fánk sütésének művészetét már a nagymamák korosztályából is csak kevesen ismerik. Történnek sikeres próbálkozások a régi hagyományok felelevenítésére, valamint új farsangi szokások meghonosítására (pl. az utóbbi évtizedben a fővárosban rendeznek jelmezes karneváli felvonulást), ám ezek mérete, hangulata még nem vetekedhetik a nagy itáliai, vagy német karneválokkal. Ez persze nem a rendezők hibája, a látványos karneváli felvonulás sosem volt nálunk honos, mondhatnánk azt is: nem karneváli nép a magyar. Csodálva nézzük a forró riói éjszakában önfeledten szambázó, majdnem pucér lányokat, vagy a velencei karnevál ezernyi színes maskaráját, mint vonzó, de tőlünk kissé idegen dolgokat. A farsang mindazonáltal mégis élő ünnep, hiszen bizonyos szokásai ma is széles körben ismertek, és lehetőséget biztosítanak kisebb-nagyobb közösségek számára a hétköznapitól eltérő időtöltésre, mulatságra.

Porogi András