Tovább a tartalomhoz Tovább a lábléchez

Erot_ado_iro-olvaso_talalkozo

Erőt adó író-olvasó találkozó

Különleges élményben lehetett részük azoknak, akik ellátogattak a Barabás Villa író-olvasó találkozójára. Schäffer Erzsébet Pulitzer-díjas újságíró, író, publicista történetei mindenkit magával ragadtak.

Három szabad hely van a Barabás Villa termében. Végignézek a sorokon, majd egy idős asszony mellé ülök. Ő rám mosolyog, és így szól: „Engem mindig megnyugtat. Annyi fájdalom ért az elmúlt időszakban, de tudom, hogy ma este sikerül feltöltődnöm, hogy ismét szépnek lássam a világot. Mert mindig így van ez. Schäffer Erzsébet ilyen hatással van rám.”
Valóban: többször volt alkalmam megtapasztalni, hogy a Pulitzer-díjas újságíró, publicista író-olvasó találkozóin sokan megkönnyezik az általa elmondott történeteket. Bevallom, nem keveset gondolkodtam azon, melyiket adjam tovább most. Végül arra esett a választásom, amiben minden benne van: öröm, meglepetés, humor és tanulság.
Schäffer Erzsébet a szerkesztőségbe indult, valamelyik munkatársának vitt fügét. Dél körül járt az idő. Felszállt a HÉV-re; kevesen utaztak, így ráérősen szemezgetni kezdett a helyek között. „Na! Maga a figyelős. Most éppen mit figyel?” – szólt hozzá egy huszonéves fiatalember. „Nem tudtam, mit mondjak… Végül is így válaszoltam: »Magát figyelem.«” „Mindenét elolvastuk, az élettársam és én is. Én előbb. Aztán az élettársam” – folytatta az utastárs, akinek az említett párja egyébként huszonöt évvel idősebb volt.
Schäffer Erzsébet végül egy decens, elegáns, vörös hajú nő mellé ült, aki nem nézte jó szemmel őket. A fiú tovább kekeckedett: „Ha maga olyan okos nő, mondja meg, melyik a legszebb vers a világon!” „Annyira megdöbbentem, hogy bevallom, még Petőfi neve sem jutott eszembe. Gondolkoztam, majd a Nagyon fáj című verset mondtam” – mesélte tovább a történetet a Barabás Villa vendége.
„József Attila! Tudtam, hogy ezt mondja. De nem az a legszebb” – reagált az utas, aki ezután hátradőlt, és elkezdett szavalni: „E világon ha ütsz tanyát, hétszer szűljön meg az anyád! Egyszer szűljön égő házban, egyszer jeges áradásban, egyszer bolondok házában, egyszer hajló, szép búzában, egyszer kongó kolostorban, egyszer disznók közt az ólban. Fölsír a hat, de mire mégy? A hetedik te magad légy!”
„Tovább mondta a hosszú verset – folytatta Schäffer Erzsébet. – Egyszer csak feltűnt, hogy a vörös hajú nőnek folynak a könnyei; én pedig teljesen elájultam. Nagyon különös volt. A végén a fiú flegmán odavágta nekem: »Na, látja! Ez a legszebb vers.« Azt éreztem, hogy úgy átölelném. Megkérdezném, honnan jött, mi a neve. De nem szóltam semmit, csak megkínáltam fügével.”
Az est folyamán egymást követték a hasonló kedves történetek. A jelenlévők éppen azt kapták, amiért a mellettem ülő idős hölgy is eljött: erőt ahhoz, hogy szebbnek lássuk a világot.

BM