Egy kis, virágos történet

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hegyvidéki utca. Ez is csak olyan utca, mint sok másik a Hegyvidéken: a többlakásos házakat kertek veszik körül, az úttestet fák szegélyezik, és a sarkokon kis közparkok is helyet kapnak a lebetonozott felületek között. Az itt élő emberek is ugyanolyanok, mint sokan mások: itt is mindenki előbb a lakását csinosítja, aztán kezd, ha még marad energiája, odafigyelni a kertre is.
A járda azonban olyan terület, amit még a helyben lakók is csak ritkán éreznek a sajátjukénak. A funkció a fontos, a szépség többnyire mellékes. A fákat – a frissen ültetett, fiatal, ezért még érzékeny példányokat is – leginkább csak az eső öntözi, a seprű pedig ritkán táncol végig az avarral, cigarettacsikkel, potyogó termésekkel és az úttestről felverődő porral borított járdaszakaszokon.
Történetünk szereplői a környéken születtek, itt hintáztak a játszótereken, itt jártak iskolába, és akkor sem váltak meg a kerülettől, amikor összekötötték az életüket. És hogy, hogy nem, épp ebbe az átlagos-mesebeli utcába költöztek.
A fentebb leírt „járdahelyzetbe” viszont nem akartak belenyugodni. Szerencséjük volt, mert a jobbítás lehetősége – a szó szoros értelmében – az utcán hevert: több kissé elaggott, réges-rég üresen árválkodó, vagy csak szeméttel és esővízzel megtelő, a járdán összevissza álló, így a babakocsis anyukák dolgát igencsak megnehezítő beton virágtartó képében.
Csupán venni kellett a bátorságot, és megkérdezni a szomszédot, nem bánná-e, ha közülük egyet, kissé odébb cipelve, életre keltenének. A szomszéd nem bánta, beleegyezett a dologba, hiszen a háza előtt rendetlenül heverő virágtartókat ő is csak örökölte.
Mondhatnánk, hogy innen már minden könnyen ment, de a súlyos betontartó áthelyezése azért nem volt egyszerű feladat. Földdel feltölteni és a kertben, teraszon elszaporodott dísznövényekkel beültetni viszont már tényleg semmiség volt. Egy mosolygó virágcsokor a szürke útszélen, az egyre gyengülő őszi napsütésben.
Aztán megjött a tél, amit a hidegnek és sózásnak kitett növények alaposan megsínylettek. Az ellenállóbbak csak visszahúzódtak, a csenevészebbek teljesen eltűntek, mire megérkezett a meleg. A kikeleti jó időben hőseink egynyári virágokat ültettek a kipusztult tövek helyére, így a virágláda ismét teljes díszében pompázott. A történet itt akár véget is érhetne, hiszen van tanulság és happy end is. De az élet tartogatott még egy váratlan fordulatot.
Nem sokkal a tavaszi beültetés után a szomszéd előtt maradt virágtartók is megteltek friss virágfölddel, és néhány nap után benépesültek. Nem is akárhogyan: színpompás, változatos dísznövények virágoznak bennük, látványos kompozícióban, a tekintetet talán még inkább magára vonó módon, mint a tavaszi első fecskéül szolgáló ládában. Hozzátehetjük: a „példamutató” láda beültetőinek is nagy-nagy örömére!
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy történet, ami sokkal fontosabb, mint önmagában néhány tő virág. Azért, mert a Hegyvidék egy apró szeglete szebb lett az ott lakók és az arra járó gyalogosok, autósok örömére. Azért, mert a jó példa nem irigységet szült, hanem követőkre talált. Azért, mert a virágládákból nem eltűnnek a tövek, és cigarettacsikkel, üres palackokkal „pótolják” azokat, hanem megmaradnak, és mind szebben fejlődnek.
Azért, mert ahol öröm ránézni a virágokra és környezetükre, onnan jobb reggel elindulni, és oda jobb este hazaérni. Azért, mert bár még mindig nagyon messze állunk a tőlünk kicsit nyugatra vagy nagyon keletre tapasztalható hozzáállástól, a virágos környezet iránti elkötelezett és szorgalommal társuló lelkesedéstől, de legalább mutatja, hogy mi is képesek vagyunk a cél felé tett apró lépések megtételére.
Bizonyítja, hogy a környező házakban korábban is megtett hasonló erőfeszítések egyszer összeadódva látványosan hirdetik majd: környezetünk szépítése olyan közös befektetés, ami sokszorosan megtérül.

(Barta)