Ha_muszaj_az_ember_mindent_kibir

„Ha muszáj, az ember mindent kibír”

Goller Ágota kislányként élte meg Budapest ostromát. Az első holttestet tízévesen látta; akkor, amikor többnapi éhezés után a Maros utcából Pesthidegkútra tartott a nagynénjével. A zord idők emlékeit a „Mesélnek a Hegyvidék házai” című pályázatra készült novelláiban írta le. Lapunknak most azt is elmondta, amit nem vetett papírra.

A Bíró utcai iskola, valamint a Maros utca 14. alatti zsidó kórház történeteivel megosztott első helyezést ért el a „Mesélnek a Hegyvidék házai” című novellaíró pályázaton. Miben volt más a többinél a Bíró utca 16. szám alatti tanintézmény?

– Öt évig jártam ide, csodálatos emlékeim vannak róla. A legkiválóbb pedagógusoktól tanulhattam, az iskolának szabad nevelésű szemlélete volt, ha úgy tetszik, alternatív oktatásban volt részem. Vallásilag nyitott, katolikusok, reformátusok, sőt sárga csillagot viselő zsidó kislányok is jártak ide. Az igazgatónőnk, Domokos Lászlóné – aki saját pénzből, adományokból és némi állami támogatással működtette a gimnáziumot – ünnepeken maga mellé ültette a zsidó vallású gyerekeket, ezzel is jelezve azt, hogy nem veszi tudomásul a nácizmust. A tandíj harminc pengőt kóstált, ami akkoriban komoly pénznek számított. Persze, aki bizonyított, ingyen tanulhatott. Az osztályok kis létszámúak voltak: tizenöt, maximum tizennyolc fő járhatott egybe. Az oktatás humán beállítottságú volt, a hangsúlyt a modern nyelvekre helyezték. Magas óraszámban tanultunk angolt, németet és latint. Az egész értelmi fejlődésemre hatással volt. Nézze, én nem szegény, de szerény körülmények között nevelkedtem, édesapám nyomdászként dolgozott. Mégis, amikor szétzavartak minket, én is tragédiaként éltem meg a dolgot.

Hol folytatta a tanulmányait?

– A barátnőmmel először a Jurányi utcai iskolába kerültem. Megrémültünk a harmincnyolcas osztálylétszámtól. Borzalmas volt megélni azt, amikor a tanárnő Gollerként szólított, a másik iskolában Áginak vagy kislányomnak hívtak. Ezért átmentünk a Csalogány utcai tanítóképzőbe. Nem volt rossz iskola, de tananyagában nem ütötte meg azt a magas színvonalat, amit megszoktunk. Ezután magyar szakra szerettem volna menni, de a Lenin Intézetbe, orosz szakra vettek fel. Hozzáteszem, szinte semmit sem tudtam oroszul. Közölték velem, ha ezt nem fogadom el, tesznek róla, hogy máshova se vegyenek fel. Végigjártam a négy évet. Pozitívum, hogy jól megtanultam az orosz nyelvet. Minderről bővebben írok a Sej, szellők, fényes szellők… című könyvemben.

Kislányként hogyan élte meg az ostromot?

– A bombázásokat, szirénázásokat nagyon rosszul tűrtem. Jó alvó voltam, éjjel meg sem hallottam a szirénát. Emlékszem, úgy ráztak fel a szüleim: „Ági, kelj fel, az óvóhelyre kell mennünk.” Mindegyikünknek volt egy bőröndje, benne a legszükségesebb holmikkal. Számolnunk kellett azzal, ha ránk szakad a ház, akkor egy jó darabig nem tudunk kimenni. Mindig utat törtem magamnak, hogy minél gyorsabban lejuthassak. Egyszerűen féltem. Maradandó nyomokat hagyott bennem ez az időszak. Élénken él bennem, amikor felrobbantották a Margit hidat. Nem sokkal később a nagynénémmel átmentünk az akkori Ferenc József hídon villamossal. A jármű egyszer csak megállt, én pedig leugrottam és visszaszaladtam.

A novellájában az óvóhelyről is mesél. Arról, hogy közel százan rejtőzködtek a pincében. Hogyan emlékszik vissza ezekre az időkre?

– December huszonnegyedikén még fent voltunk a lakásban; karácsonyfa volt, ajándékok már nem nagyon. Huszonötödikén lementünk az óvóhelyre, ahol közel százan osztoztunk három nagyobb helyiségen. Minden család egy fekhellyel rendelkezett, felváltva aludtunk. A mosókonyhában főztünk, villany, gáz nem volt, egy idő után már víz sem. Havat olvasztottunk, hogy legyen mit innunk. Január közepéig még volt élelmünk, utána már egyre rosszabbá vált a helyzet. A harcokban lovak is estek el, a férfiak kimentek, és kanyarítottak az állatok húsából, az asszonyok pedig megfőzték. Nagyon legyengültem, de amikor a Maros utcából Pesthidegkútra mentünk élelemért, képes voltam megtenni a távot. Ha muszáj, az ember mindent kibír.

Nem félt?

– A nagynénémmel és a tizenhét éves unokabátyámmal indultunk el. Öcsit a Budagyöngyénél lekapcsolták málenkij robotra, nekünk tovább kellett mennünk. Amikor már visszajöhettünk a lakásunkba, útközben láttuk, hogyan végződött a magyarok és a németek várból való kitörése. A Városmajorban, mint a szálfák, úgy voltak egymásra pakolva a halottak. Ekkor láttam életemben először holttestet. Később meg a Krisztina körúton az egyik ház tetejébe becsapódott vadászgép maradványa lógott a levegőben. Mondták, hogy a pilóta előbb kiugrott.

Jól érzem, hogy túltette magát ezeken a szörnyűségeken? Nyugodt, higgadt a hangja, pedig akkoriban alig volt tízéves.

– Biztos furcsán hangzik, de mire áprilisban megkezdődött a tanítás, én már túltettem magam az egészen. Ez idegrendszer és neveltetés kérdése. Édesapám mindig arra nevelt, hogy erősnek kell lenni. Arra is megtanított, hogy attól a bombától nem kell félni, amelyiknek halljuk a sivítását. Az osztálytársaim közül szerencsére mindenki életben maradt, persze, sokan kerültünk a nyomor szélére. Tomboltunk, cifra dolgokat csináltunk: ugráltunk az asztalokon, visítottunk, az ajtó fölé vizes vödröt tettünk, sőt olyan is akadt, aki siklót hozott be. Persze, kaptuk az intőket. Na és…?

A másik írásában a Maros utca 14. szám alatti zsidó kórház történetét meséli el, ami szintén hátborzongató. Milyen volt ez a kórház?

– Itt a keresztényeket is ellátták, hiszen a János kórházat addigra a birtokukba vették az oroszok. A Városmajor utcában működött a nyilas pártház. A zsidó helyeket mindig felfedezték, a Maros utcai épület sem úszhatta meg a tragédiát. Emlékszem, kihajtották az összes beteget. Aki mozgásképtelen volt, azt kézben vitték ki az utcára. Sorba állították, majd lelőtték őket. Ezután a munkabíró betegek által már előbb megásatott gödörbe dobták a tetemeket. Később, iskolából hazafelé menet láttam, hogy hatalmas tömeg áll azon a területen. Én azonnal beszaladtam a házba, még véletlenül sem akartam látni ezt az egészet. Ez több szempontból is szörnyű emlék…

Miért, valami más is történt?

– Édesanyám érdekes természet volt. Ha dörgött, villámlott, a fejére húzta a dunyhát, de amikor lövéseket hallott, kiment, hogy megnézze, mi történik. A legzordabb időkben is feljárt a házba fürdeni. Azt mondta, ő bizony nem lesz koszos. Az egyik ilyen alkalommal kinézett az ablakon, mert zajt hallott. Akkor zajlott a kivégzés. Szerencséje volt, hogy nem vették észre, hiszen ezek a szörnyetegek nem hagytak tanúkat maguk után. Az exhumálásnál mesélte el nekünk, hogy látta a történteket. Persze, nem ment el tanúskodni. Az emberekben ott volt a félelem, ami érthető. Tudja, mit mondok? Gyűlölöm a háborút, és nem tudom megérteni azokat, akik háborúzni akarnak. A mi generációnk edzett, jobban elviseli a megpróbáltatásokat. Néha csodálkozom a mai világ jajgatásain. Bennem mindig az élt, hogy nincs lehetetlen, nem létezik olyan, amit ne lehetne megcsinálni. Nem siránkozni, hanem cselekedni kell!

Boussebaa Mimi