Bizni_kell_abban_hogy_holnap_jobb_lesz

„Bízni kell abban, hogy a holnap jobb lesz”

Dőry Ádámné Éva hároméves kora óta él a Hegyvidéken. Még a legzordabb időkben is itt maradt, azt mondja, az otthonát soha nem tudná elhagyni. A „Mesélnek a Hegyvidék házai” című novellaíró pályázatra írt művében a Böszörményi út 8. szám alatti társasház történetét írta le. Éva néni ezúttal lapunkkal osztotta meg azokat az ostrommal kapcsolatos emlékeit, amik teljesen megváltoztatták az életét.

A „Mesélnek a Hegyvidék házai” című novellaíró pályázat kapcsán beszélgettünk már a fiatal Tomcsányi lányokkal, akik a pincéjük falára írt napló történetét kutatták fel, és Goller Ágotával is, aki kislányként élte át Budapest ostromát. Megannyi apró, ám fontos részletet ismerhettünk meg azokról az időkről, amikor sohasem lehetett tudni, mi történik a következő pillanatban. Arról, hogy az ember, ha kell, mindent kibír.
Dőry Ádámné Éva a novellaíró pályázat második helyezettje, négy gyermek édesanyja. Amióta a férje elesett, naphosszat ott ül az ágya mellett, és vigyáz rá. Az egyik ilyen alkalommal Éva néni elhatározta, leírja az emlékeit. Amikor elkészült a könyvecskével, odaadta a szomszédjának, hogy egészítse ki a saját történetével.

– Harnóczy Teodóra festőművész is az elsők között költözött ide – meséli. – Beteg volt, nem sokkal később, hogy odaadtam neki az írást, meghalt. A könyv eltűnt. Nagyon bántott a dolog, úgy döntöttem, még egyszer megírom. Amikor elkészültem vele, odaadtam a szomszédomnak, Császi Alice-nak. Megkértem, írjon még hozzá valamit. Utólag tudtam meg, hogy a nevemben beadta a »Mesélnek a Hegyvidék házai« című novellaíró pályázatra. Óriási meglepetés volt számomra, hogy második helyezést értem el. Nagyon boldog vagyok, amiért az otthonom történetét másokkal is megoszthattam.

Mióta lakik a Böszörményi úti házban?

– Háromévesen, 1928-ban a ház megépülésekor költöztem ide a szüleimmel. A lakást, ahol most is élek, háromszor kellett megvennünk. Nem sokkal az első vétel után jött a háború, ami teljesen tönkretette az otthonunkat, ismét meg kellett vennünk. A pénznek nem volt értéke, mindenért arannyal kellett fizetni. 1952-ben megint államosították a lakásokat. Ekkor közölték velünk, hogy innentől kezdve az otthonunk már nem a mi tulajdonunkban áll. Lakbért kellett fizetnünk. Amikor az állam már nem bírta karbantartani az ingatlanokat, újra megvehettük. Soha nem akarok innen elmenni, rengeteg emlékem köt ide, persze, köztük vannak olyanok, amikre nem szívesen emlékszem vissza…

Az ostrom miatt?

– A többi között igen. Ebből a házból tizenegyen vesztették életüket. Sokan voltak, akik már nem bírták a sötét pincékben. Amikor csendesebbnek tűnt a helyzet, kimerészkedtek. Nem kellett volna. Mi még rosszabb helyen, a Gellért-hegyen vészeltük át az ostromot. Azt hittük, ott nagyobb biztonságban leszünk. Tévedtünk. A Hegyvidéken sokkal nagyobb volt a védelem.

Lelkileg hogyan tudta átvészelni a szörnyűségeket?

– Tizenkilenc éves voltam. Fiatal, tele optimizmussal. Egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy meghalhatok. Tudtam, hamarosan minden a régi lesz… Persze, minden nap rettenetes volt. Bevallom, mindnyájan nagyon féltünk. A talaj sokszor úgy mozgott, mintha földrengés lenne, a lövések durrogásának és a repülők búgásának hangja rosszabb volt, mint a leghatalmasabb mennydörgés. De, tudja, mit? A csend volt a legrosszabb. Az, amikor nem tudjuk, mi lesz a következő pillanatban.

Milyen volt visszatérni a Böszörményi útra?

– Hátborzongató. A környéket a felismerhetetlenségig lerombolták. Villany, gáz és víz sem volt. Gyalog mentünk keresztül a törmelékeken, a döglött lovakon és az emberi tetemeken. A holttesteket gyorsan elföldelték, ideiglenes sírokat hoztak létre. Itt, az udvarunkon is egyet. Akkor nem volt enyém, tied… Minden közös volt. Tisztán emlékszem arra, amikor nekünk is oda kellett adnunk a szekrényünket.

Mire kellettek a szekrények?

– Ideiglenes koporsóknak. Később az áldozatokat tisztességesen eltemették. Borzalmas volt látni a romos házat, a pár héttel korábbi otthonunkat. Anyám is olyan optimista volt, mint én. Azt mondta, hogy amíg állnak a falak, és van tető, addig nincs baj. Nos, minden megrongálódott. A falak bedőltek, a hallban, az egyik szekrényen egy hatalmas bomba hevert. Bokáig sittben, széttört bútorokon közlekedtünk. A kép, ami akkor fogadott, rosszabb volt, mint a legrémisztőbb horrorfilm. A törmelékek eltakarítása nagyon fárasztó volt; ahogy arról a novellámban is írtam, ezekkel töltötték fel a Vérmezőt.

Hogyan festett a környék az ostrom után?

– Egyetlen ház sem úszta meg a bombázásokat. Mindenki lakhatóvá próbálta tenni az otthonát. Közellátás nem volt, sokan a porig rombolt üzletekbe költöztek. Fából eszkábáltak ajtókat. Az első tél szörnyű volt, csak szimpla ablakok voltak, a legtöbben villanymelegítővel fűtöttek. Mindenki kabátban aludt. Rengeteg munkába került visszaállítani a régi állapotot, közel két évbe telt. A magyar nép sok mindent megélt már, példaértékű az a szorgalom, amit akkor a hegyvidékiek tanúsítottak. Persze, az élelmiszerhiány még utána is fennállt. Emlékszem, minden falatért élet-halál harcot kellett vívni. Amikor például a vidékről, vagonnal hozott krumplit kiöntötték a pályaudvaron, hamar híre ment. „Krumpli van a Délinél!” – kiabálták a háziak, akik vödröket és kosarakat ragadva rohantak a pályaudvarra. Sokan teljesen kifordultak önmagukból. A Márvány utcában található közért már akkor is létezett. Onnan vettünk vajat, mindenki egyet hozhatott el. Ha valaki csalni próbált, és kiderült, hogy a családjából többen mentek élelemért, feljelentették a rosszakarók. És bizony, mindig volt feljelentő… Négy gyermeket neveltünk, a szomszéd nekünk is mondta, ha még egyszer többet hozunk el, nem lesz rest szólni a rendőrségnek. Adtunk neki egy vajat, hogy hallgasson. Amikor kelkáposztát hoztak, akkor is ment a harc. Ma már el sem lehet képzelni, hogy fél kelkáposztán verekedjenek össze az emberek…

Bizonyára önt is megváltoztatták az akkori állapotok.

– Erősebbé, bizakodóbbá tettek. A hosszú életem során mindig láttam, hogy mindenből van kiút. Megtanultam, a reményt senki sem veheti el, bízni kell abban, hogy a holnap jobb lesz. Küzdeni kell, és soha, de soha nem szabad feladni!

Boussebaa Mimi