Novemberi_jeles_napok1

Novemberi jeles napok

A novemberi jeles napok évszázadokig az ősz és a tél határnapjai voltak. A betakarítás, a mezei munka már befejeződött, az emberek a télre, a karácsonyi időre készülődtek. Latolgatták, milyen kemény lesz a fagy, megvédi-e a hó az őszi vetést, próbálták a nevezetes napok időjárásából megjósolni az elkövetkezőket. A padlásról előkerültek a rokkák, benépesült a fonó, ahol az asszonyok férjjósló praktikákra tanították a leányokat. A táj télen elcsendesült, de a fiatal lelkeket megérintette a várakozás izgalma.

Márton – november 11.

A középkor legnépszerűbb szentje, a franciaországi Tours püspöke, a pannóniai születésű Szent Márton 316-ban vagy 317-ben született egy római katonatiszt fiaként. Már tizenkét éves korában, szülei ellenkezése dacára, belépett a katekumenek (a keresztségre készülők) közé. Tizenöt éves volt, amikor mint veterán katona fiát besorozták a császári hadseregbe.
Katonáskodásához fűződik legendájának legnevezetesebb története. Télvíz idején az országúton egy didergő, rongyos koldus könyörgött hozzá alamizsnáért. Mártonnak éppen egy garasa sem volt – egyes leírások szerint épp azelőtt játszotta el katonatársaival minden pénzét –, de fogta bő katonaköpenyét, kardjával kettéhasította, és a fél köpenyt a koldusra terítette. Azon az éjszakán csodálatos álmot látott: megjelent előtte Jézus, mennyei seregek élén, s vállát az a fél köpeny takarta, amelyet Márton a koldusnak adott.
Márton megkeresztelkedett, és miután leszerelt, egy ideig missziós tevékenységet folytatott, majd remetének állt. A nép 371-ben Tours püspökévé választotta, ám őt főpapként is az aszkézis jellemezte. Számos csodálatos történetet jegyeztek fel róla, amelyekben betegeket gyógyított, holtakat támasztott fel, ördögöt űzött.
A szentek életét összefoglaló középkori Legenda Aurea szerint „az oktalan állatok is engedelmeskedtek neki. […] Amikor egyszer látta, hogy kutyák üldöznek egy kis nyulat, megparancsolta nekik, hogy hagyják abba az állat üldözését. Azok hirtelen megálltak, s mintha lábukat megkötözték volna, mozdulatlanok maradtak.” Más alkalommal egy kígyó egy játszadozó gyermek felé kúszott, de Márton szavára visszafordult. Ekkor sóhajtva meg is jegyezte: „A kígyók hallgatnak rám, nem úgy az emberek.”
397. november 8-án hunyt el, temetését november 11-én tartották, így keresztény szokás szerint ez a nap, mennyei születésének napja lett az ünnepe. Ő volt az első a szentek sorában, aki nem szenvedett vértanúhalált. Mivel tevékenysége főként Galliához fűződik, ő lett a frank királyi ház, később pedig Franciaország patrónusa.
Kevesebben tudják, hogy Márton Magyarország védőszentje is. Ennek egyik oka, hogy közismerten hazánk területén, a feljegyzések szerint a pannóniai Saváriában (Szombathelyen) született. Időről időre felmerül annak a lehetősége is, hogy a szülőhely voltaképpen a középkortól Szent Márton hegyének nevezett mai Pannonhalma. A hagyomány legfőbb érve, hogy nem hiába nevezhették el az első magyarországi monostort Szent Mártonról, hiszen a bencés kolostor alapítólevele már 1002-ben Pannónia szent hegyének mondja a helyet.
A meggyőzőbb érv mégis a szombathelyi születés mellett szól, hiszen az életrajzírója egyértelműen a Savária nevű várost nevezi meg a szent szülővárosaként. A szülőház helyét is megjelölte a hagyomány, a mai szombathelyi Szent Márton-plébániatemplom Szent Márton-kápolnájának boltíve felett ez olvasható: HIC NATUS EST S(ANCTUS) MARTINUS”, vagyis „Itt született Szent Márton”.
A másik ok, hogy Márton a Merovingok, majd később a Karoling uralkodók, vagyis a királyi hatalom patrónusa lett. Erre a hagyományra támaszkodott a fiatal Szent István, amikor már uralkodásának elején, a Koppánnyal való ütközet előtt Szent Márton segítségét kérte. A győzelmet követően István és utódai a királyi hatalom és az ország védőszentjének tekintették Mártont. Erről tanúskodik, hogy még évszázadokkal később is a székesfehérvári koronázási szertartás utolsó aktusaként az újdonsült király „lóra ülvén a városon kívül Szent Márton egyházába ment, föl a toronyba, s kihajolva négy vágást tett kardjával a világ négy tája felé annak jelzésére, hogy az országot bárhonnan jövő támadás ellen meg fogja védeni”.
Az Árpád-kortól kezdve Szent Márton alakja igen népszerű volt hazánkban. Jellemző, hogy Bálint Sándor, a vallási néprajz klasszikusa Alsószentmártontól Zsitvaszentmártonig összesen hatvan olyan települést számlált a történeti Magyarországon, amelynek névadója a tours-i szent volt. Márton-nap sok helyütt az év egyik legfontosabb határnapjának számított: a tisztújítás, cselédfogás, a jobbágytartozások lerovásának napja – amit Szent Márton adója néven emlegettek. Ekkor hajtották be téli szállásra a gulyát, és ekkor kapták meg a pásztorok, csordások is kiérdemelt bérüket.
Több mint ezeréves hagyomány Márton-napon libát enni. A szokást egy történettel magyarázzák, amely szerint amikor Mártont a tours-iak püspökké akarták választani, a szerzetesi életre vágyó férfiú egy libaólba bújt a megtiszteltetés elől, ám a ludak hangos gágogása elárulta őt, így kénytelen volt vállalni a megbízatást.
Emlegetik a capitoliumi ludak híres történetét is. Kr. e. 309-ben, a római–gall háború idején, amikor a gallok éjszakai támadással akarták meglepni a rómaiakat, a fellegvár lúdjai riasztották az őrséget, így mentve meg a várost. Innen ered a lúd megtisztelő neve, az avis Martis (Mars madara), ami alig különbözött az avis Martini (Márton madara) elnevezéstől.
A források szerint erre a napra esett a római Aesculapius ünnepe is, amikor a rómaiak körében szokás volt libát enni. Mindenesetre Magyarországon sok évszázados hagyomány a Márton-napi libasült, ezt tükrözi a mondás is: „Aki Márton napján libát nem eszik, egész éven át éhezik.” A Márton-napi libasültet, pontosabban annak mellcsontját régebben időjóslásra is használták, ha fehér volt, havat jósolt, ha vörösesbarna, nagy hideget.
A liba mellett ilyenkor bor is kerül az asztalra; Márton-napra rendszerint kiforr az újbor, lehet kóstolgatni. „A bornak Márton a bírája” – tartja a közismert mondás. A Márton-napi mulatságok nem mentek ki teljesen a divatból, a libasült- és az újborfogyasztás szokása ma is a tours-i szent nevéhez kötődik.
Nemcsak az evés-ivás hagyománya, hanem kulturális és vallási rendezvények is kapcsolódnak a naphoz. Ekkor adják át Pannonhalmán a Szent Márton-díjat, amit minden évben olyan személy kap meg, aki kiemelkedő szerepet töltött be a magyar nemzeti örökség és a kulturális értékek megismertetésében és megőrzésében. Az idei Márton-napon Jankovics Marcell érdemelte ki a díjat. A 2015-ös pannonhalmi ünnepségnek különös jelentőséget adott, hogy a szent születésének 1700. évfordulója alkalmából elkezdődik a Szent Márton-év, amelynek programjai – az ünnepi szónok, Várszegi Asztrik főapát szerint – a közösségépítés és a kulturális párbeszéd köré épülnek. Ezt megerősítette az ünnepségen beszédet mondó Fekete Károly református püspök is.

Erzsébet – november 19.

Árpád-házi Szent Erzsébet a világegyház legismertebb magyar szentje. II. András magyar király lányaként született 1207-ben, és már négyéves korában eljegyezték. 1221-ben feleségül ment Lajos türingiai tartománygrófhoz, akiben szerető és főként megértő házastársra lelt. Erzsébet ugyanis rendkívül adakozó természetű volt, folyamatosan támogatta a szegényeket és éhezőket, nemcsak a saját, de férje vagyonából is.
Lajos 1227-es halála után a húszéves özvegy elhagyta otthonát, maradék vagyonából kórházat alapított Marburgban, s hátralévő életét a betegek és szegények ápolásának, támogatásának szentelte. Hiába hívta haza atyja, hiába akarták férjhez adni – állítólag II. Frigyes császárhoz is –, ő megvetve a világ hívságait, szegényes öltözetben, kétkezi munkát végezve, önsanyargató életet élt egészen 1231. november 16-án bekövetkező haláláig. Néhány évvel később, amikor szentté avatták, II. Frigyes, aki a holttest felemelése körül segédkezett, császári koronáját Erzsébet fejére téve mondta: „nem koronázhattam meg császárnénak, most megkoronázom Isten országa halhatatlan királynéjának”.
Legnevezetesebb csodája, a rózsa-csoda a beköszöntő télhez kötődik: még gyermekkorában titokban ételt vitt a szegényeknek, amikor apja, András király elébe toppant, és megkérdezte, mit rejteget a kötényében. A megrémült leány azt felelte, hogy rózsát visz. A választ nagyon furcsállotta a király, hiszen tudta, hogy „nem volna rózsavirágok ideje”, ám amikor meg akart erről győződni, Erzsébet kötényéből valóban rózsák hullottak ki.Novemberi_jeles_napok3Márton- és Katalin-naphoz hasonlóan Erzsébet szintén határnapnak és időjósló napnak is számított. A juhászok, ha Mártonkor nem, Erzsébetkor már széthányták a falkát, hiszen a debreceni mondás szerint: „Erzsébet, Katalin havat szokott adni, a bitang marhákat jászolhoz kötözni.” Ekkorra be kellett fejezni az őszi búza vetését is, hiszen gyakran előfordul, hogy „Erzsébet megrázza pendelyét” – vagyis havazik ezen a napon. Fejér megyében ugyanakkor azt tartották, hogy enyhe Erzsébet-napi időjárást fagyos hét követ: „Ha Örzsébet csobog, Katalin kopog.”

Katalin – november 25.

Az időjósló mondásnak megvan a népszerű Katalin-napi változata is: „Ha Katalin kopog, a karácsony locsog”, és persze igaz a mondás megfordítva is. Annak ellenére, hogy létezésének történeti hitele kétséges, Alexandriai Szent Katalin a középkor talán legnépszerűbb női szentje volt, a legenda szerint Jézus menyasszonya. Királylányként nevelkedett, majd megtérését követően Maxentius császár követelte, hogy tagadja meg Jézust. Amikor Katalin ellenállt, a császár börtönbe vetette és halállal fenyegette – mindhiába, az ifjú szűz kitartott mennyei jegyese mellett. A császár ötven bölcs tudóst küldött Katalinhoz, hogy a keresztény tanítástól eltántorítsák, de a vitában Katalin győzte meg és térítette át a tudósokat. Ekkor kerékbetörésre ítélték, ám a kivégzésére rendelt kerekeket egy angyal olyan erővel törte össze, hogy a szétrepülő darabok négyezer pogányt öltek meg. Végül amikor lefejezték, testéből vér helyett tej csorgott.Novemberi_jeles_napok4Katalin sok helyen női dologtiltó nap volt. A Szerémségben például ezen a napon nem süthettek kenyeret. Doroszlón viszont a férfiaknak volt tilos a munka, nem volt szabad befogni, ne forogjon a kerék, mert Katalint kerékbe akarták törni. Emiatt leálltak a malmok és a kendergyárak is, az összes kerekek, mert védőszentjük Katalin.
Katalin-nap a bálok, mulatságok ideje is volt, a következő héten beköszöntő advent előtt még egyszer alaposan kimulatták magukat a fiatalok. Katalint követően általában már menyegzőt sem tartottak egészen farsangig. A naphoz férjjósló hiedelmek is kapcsolódtak. Szokás volt a lányok között gyümölcsfák gallyait vízbe tenni, ami ha kizöldült karácsonyig, közeli férjhezmenetelt jósolt. De versenyeztették is a különböző gyümölcsök ágait: minden ágnak fiúnevet adtak, és amelyik először kizöldült, olyan nevű férjet várhatott a leány.

András – november 30.

Régen a novembert Szent András havának nevezték, Szent András apostolról. András eredetileg halász volt, Szent Péter fivére; Keresztelő Szent János tanítványai közül őt hívta meg először Jézus a tanítványának. Krisztus halála után az ókeresztény írók szerint Kis-Ázsiában és a Fekete-tengertől délre eső területeken, Örményországban és Szkítiában térített, mígnem a görög Patraszban vértanú halált halt. A legenda szerint úgy vélte, nem méltó arra, hogy Krisztussal azonos formájú keresztre feszítsék, ezért lelte halálát a róla elnevezett X formájú andráskereszten.
András-nap az időszak legfontosabb határnapja: a meteorológiai ősz utolsó napja, egyben az egyházi év végét is jelenti. A karácsonyt váró advent az András-naphoz legközelebb eső vasárnappal kezdődik (november 27. és december 3. között). Mivel pedig advent hagyományosan böjti időszak volt, november 30-án éjfélkor elhallgattak a hangszerek, és véget ért a mulatozás, ahogyan a mondás tartotta: „András zárja a hegedűt.”
Egykor András volt a lányok házasságszerző szentje. Talán mert az egyházi év végeztével a templomban a pap ilyenkor számolt be az év népmozgalmi adatairól, és a házasságkötések emlegetése kedvet csinált a lányoknak; vagy a fonóbeli nők társalgása csigázta fel az érdeklődésüket, esetleg – nomen est omen – Andrástól (a név jelentése: „férfi”) várták, hogy megtalálja számukra az igazi férfit. Tény, hogy országszerte a legkülönbözőbb férjjósló szertartások fűződtek e naphoz.Novemberi_jeles_napok2A lányok egész nap böjtöltek, mivel „Aki böjtő András naptyán, / Vőlegént lát éccakáján.” Aztán este tükröt, férfigatyát vagy nadrágot tettek a fejük alá, hogy megálmodják a jövendőbelijüket. Topolyán ez mondták: „Ágyláb, léplek, András, kérlek, / Mutasd meg a jövendőbeli vőlegényemet.” Néhány helyen ezt a szokást legények is űzték, csak ők a leányok ingét, szoknyáját tették a párnájuk alá. Közösségi mulatság volt a gombócfőzés: mindegyik gombócba egy-egy legény nevét rejtették, s úgy tartották, amelyik először feljön a víz színére, az lesz a vőlegény.
Az Ipoly mentén, András előestéjén valamelyik zsuppfödeles ház ereszét megrázták a lányok, és alá tartották a kötényüket. Akinek búza esett bele, gazdag férjben reménykedhetett, akinek rozs, az csak szegényebben. Legrosszabbul az járt, akinek bogár hullott az ölébe, neki csak béreslegény jutott.
Ma már nincsenek zsuppfödeles házak, s az idő- és férjjósló szokások is feledésbe merültek. A régi jeles napok többnyire csak mint nevezetesebb névnapok élnek tovább.

Porogi András