Tovább a tartalomhoz Tovább a lábléchez

Az_1956-os_forradalom_es_szabadsagharc_unnepe1

Az 1956-os forradalom és szabadságharc ünnepe

Október 23. három nemzeti ünnepünk közül a legfiatalabb, alig több mint negyedszázados. A rendszerváltoztatás idején, 1990-ben nyilvánították nemzeti ünneppé. Az első szabadon választott országgyűlés legelső törvényében deklarálta, hogy a forradalom és szabadságharc értékeit olyan alapnak tekinti, amelyen az új magyar demokrácia felépülhet: „1956 őszének magyar forradalma megalapozta a reményt, hogy létrehozható a demokratikus társadalmi rend, és hogy a haza függetlenségéért semmilyen áldozat nem hiábavaló. […] Az új Országgyűlés kötelességének tartja, hogy ébren tartsa és ápolja a forradalom és szabadságharc emlékét. Az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy 1956 szellemének megfelelően mindent megtesz a többpártrendszerű demokrácia, az emberi jogok és a nemzet függetlenségének védelme érdekében…”
Október 23-án emlékezünk az 1956-ban ezen a napon rendezett tüntetésre és a belőle kirobbanó forradalomra; a szovjet katonai támadás nyomán kibontakozó fegyveres ellenállásra, a szabadságharcra; a következő napok felemelő, diadalmas és tragikus eseményeire; a páratlan nemzeti összefogásra; a bátorságra, bajtársiasságra, hazafiúi önfeláldozásra és mindazokra a csodálatra méltó emberi gesztusokra és erényekre, amelyek a következő hetekben megnyilvánultak. És emlékezünk magukra az emberekre, ’56 hőseire, akik kockára tették életüket a haza, a demokrácia és az emberi szabadság védelméért. A szabadságharcos névtelenekre, a „pesti srácokra”— akik között lányok is akadtak szép számmal; a fegyveres ellenállás vezetőire, az ellenálló honvédekre és nemzetőrökre, a forradalmi bizottságokban, munkástanácsokban tevékenykedőkre; azokra a bátor férfiakra és nőkre, akik a börtön fenyegetése alatt és a bitó árnyékában is hűek maradtak ’56 értékeihez. Emlékezünk a forradalom mártír miniszterelnökére, Nagy Imrére, „a vonakodó, sértett, tétova férfira, / akibe”Petri György szavai szerint – „mégis / fölszivároghatott / düh, káprázat, országos vakremény”, aki végül a halált is vállalta nemzetéért.
Az október 23-i ünnepségekkel nem zárul le az ’56-ra való emlékezés. A forradalomnak voltak olyan kitüntetett – általában inkább tragikus – pillanatai, amelyekről minden évben külön is megemlékezünk. Ilyen például az október 25-i véres csütörtök, a Kossuth téri tömeggyilkosság évfordulója. Jóllehet a legfontosabb események Budapesten zajlottak, de már október 23-án is több vidéki helyszín bekapcsolódott (a debreceni tüntetés meg is előzte a fővárosit), és a következő napokban országossá vált a forradalom. Emiatt az ország különböző pontjain az október 23-i ünnepség mellett más napokon is tartanak megemlékezéseket, a helyi eseményektől függően: ilyen például a mosonmagyaróvári (október 26.) vagy a salgótarjáni (december 8.) sortűzre és annak áldozataira való emlékezés. Ugyancsak az ünnephez kapcsolódik a második szovjet katonai támadás évfordulóján tartott november 4-i nemzeti gyásznap, amelyen a forradalom és szabadságharc halottaira és a megtorlás áldozataira emlékezünk.
Nem lehet célunk, hogy elmeséljük október 23. és az azt követő napok, hetek történetét, ám az ünnep kapcsán hasznos számba vennünk a forradalom néhány sajátosságát, hogy jobban megértsük, mit is ünneplünk október 23-án. Az_1956-os_forradalom_es_szabadsagharc_unnepe2

Aki magyar, velünk tart!

Magyarországon 1947-től épült ki a szovjet mintájú, bolsevik típusú diktatúra. A kommunista hatalom, amely céljának az osztályok nélküli társadalom megteremtését tekintette, százezreket fosztott meg a tulajdonuktól és személyes szabadságuktól, betiltotta a politikai és civilszervezeteket, üldözte a vallást, beleavatkozott az emberek magánéletébe, semmibe vette az emberi szabadságjogokat, és terrorral, börtönnel fenyegetett mindenkit, akinek a véleménye különbözött a kommunista párt álláspontjától. Mindezt tetézte az ötvenes évek elejének romló életszínvonala, és hogy minderről hazudni kellett: kötelező volt a Szovjetunió és a magyar kommunista vezetés szertartásos dicsérete. Hazugság, félelem és szegénység jellemezte Rákosi Mátyás Magyarországát.
A diktatúrának hazánkban kevés híve akadt. Voltak persze elkötelezett kommunisták, és voltak a rendszernek kedvezményezettjei is, ám Rákosi és a kommunista párt uralmát a hazánkat 1945 óta megszálló szovjet csapatoknak köszönhette. Jóllehet 1956 nyarán a szovjetek menesztették a népszerűtlen Rákosit, ám helyére a hasonszőrű Gerő Ernőt ültették. Sokan érezhették úgy: egy világbirodalommal szemben nem sok esélye lehet a változásnak. Mégis, 1956. október 23-án Magyarországon egyetlen nap és éjszaka alatt összeomlott a kommunizmus terrorral, hadseregekkel védelmezett, megingathatatlannak hitt rendszere.
A diktatúrák legfontosabb alapja a félelem. Október 23. tüntetői a nyílt utcán együtt kiáltották azokat a mondatokat, amelyek évek óta beléjük szorultak, és amelyeket néhány napja még a négy fal között suttogva sem mertek kiejteni: „Ruszkik haza!” vagy „Vesszen Gerő!” és „Aki magyar, velünk tart!” Azon a kedd délutánon Budapest utcáin százezrek közös, katartikus élménye lett, hogy megszabadultak a félelemtől – és ez elég is volt arra, hogy összeomoljon a rendszer. Ezért október 23. az öntudatra és saját erejére ébredt nemzeti közösség ünnepe is.

1848–1956

Az októberi forradalom résztvevői számára 1848 forradalma jelentette a követendő mintát. Az egyetemisták a márciusi forradalmárok 12 pontjának példája nyomán foglalták pontokba követeléseiket. A tüntetés kiindulópontja a Petőfi-szobor, ahol Sinkovits Imre elszavalja a Nemzeti dalt, a következő állomás Bem apó szobra, ahol Bessenyei Ferenc elmondja a Szózatot. A tüntető tömeg a Himnusz és a Szózat mellett a Kossuth-nótát énekli, és ’48 jelszavának parafrázisát skandálja: „Talpra magyar, hí a haza, minden ruszki menjen haza!”
Az első nap feladata a sajtószabadság kivívása: ahogy Petőfiék lefoglalták Landerer nyomdáját, hogy kinyomtathassák a 12 pontot, úgy indultak október 23. tüntetői a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épülete elé, hogy beolvassák az egyetemisták követeléseit. Más kérdés, hogy 1956-ban a hatalom birtokosainak nem volt érzékük a történelmi párhuzamokhoz, és hiányzott belőlük az 1848-as helytartótanács józansága, ami miatt a márciusi forradalom vér nélküli lehetett. A rádiót őrző államvédelmisek tüzelni kezdtek a tömegre, így a nap végére már budapesti halottjai is voltak a forradalomnak. (Debrecen ebben is megelőzte a fővárost; már este 6-kor eldördült az első sortűz, aminek következtében három tüntető életét veszítette.)
De másban is követik az ötvenhatosok negyvennyolcas elődeiket: jelképül a Kossuth-címert választják, míg a forradalom rendfenntartó ereje ugyancsak 1848-as mintára a nemzetőrség lett. Végül, ahogyan akkor, úgy most is fegyverrel a kézben kellett megvédeni egy idegen hatalom ellen a forradalom vívmányait. Csak az események gyorsultak fel; ami száz éve hónapokba telt, az a 20. században néhány napba sűrűsödött.

A forradalom jelképei

A forradalom első napjától megfigyelhető törekvés a diktatúra jelképeinek az eltávolítása, lerombolása. Ennek a gesztusnak a leglátványosabb megnyilvánulására már október 23-án este sor került, amikor a tömeg hosszas próbálkozás után ledöntötte a Dózsa György úti felvonulási téren álló hatalmas Sztálin-szobrot. A monstrumot aztán diadallal vontatták a Blaha Lujza térre, ahol a nép elégtételt véve meggyalázta és feldarabolta a gyűlölt diktátor szobrát. A következő napokban folytatódott a kommunista vezetők (Marx, Sztálin, Lenin, Rákosi) képmásainak, könyveinek a megsemmisítése; a diákok is országszerte elégették gyűlölt orosz tankönyveiket. Hasonló hadjárat indult a minden középület falán ott virító vörös csillagok ellen.Az_1956-os_forradalom_es_szabadsagharc_unnepe31956 legsajátabb jelképe, a lyukas zászló is egy kommunista jelkép eltávolításából keletkezett. Már az egyetemisták követeléseiben is szerepelt „a néptől idegen címer”, a kommunista jelképeket (kalapács, búzakalász, vörös csillag) hordozó Rákosi-címer felváltása a Kossuth-címerrel. A szemtanúk szerint először a 23-i tüntetésen a Bem-szobornál tűntek fel a lyukas zászlók, amikor néhányan kivágták a nemzetiszínű zászlóból a Rákosi-címert. Ezután sok ötvenhatos fényképen találkozhatunk a lyukas zászlóval, hol tüntetők kezében, házfalakon, forradalmárokat szállító tankon, gépkocsin vagy éppen elesett felkelő szemfödeleként. A Time magazin címlapja is lyukas zászlóval ábrázolta a magyar szabadságharcost. A szabadságharc eltiprása után akadt, aki több mint harminc évig rejtegette becses ereklyeként a zászlaját, hogy aztán a rendszerváltoztatás után ismét elővehesse. De 1989-ben ismét egy forradalom szereplője lett a lyukas zászló, csak most piros-sárga-kék színben, a romániai forradalom jelképeként.Az_1956-os_forradalom_es_szabadsagharc_unnepe7Magát a lyukat a tagadás címereként is felfoghatjuk: egy egész nemzet mondott nemet a diktatúrára. De ugyanakkor, amikor a lyukas zászló megszületett, már a Bem-szobornál megjelent a forradalom másik jelképe, a Kossuth-címer is. A történelmi magyar kiscímer korona nélküli változatát nevezzük így, amelyet először 1849-ben, a Függetlenségi Nyilatkozat után használtak, majd 1946–49 között volt a magyar állam címere.
Október 23. délutánján a Bem térre néző laktanya ablakai tele voltak kíváncsiskodó katonával. Közülük egy a tüntetők biztatására gyorsan rajzolt egy hevenyészett Kossuth-címert, ezt rakták ki a ház falára, a tömeg ujjongásától kísérve. A címer aztán napok alatt rákerült a középületekre, a magyar tankok oldalaira, katonák zubbonyára, a magyar olimpikonok mezére, hivatalos iratokra. Miután Kádár János szovjet segítséggel elfojtotta a forradalmat, ígéretet tett, hogy a Kossuth-címer megmarad, ám ezt az ígéretét sem tartotta be: 1957 májusában a forradalom jelképét lecserélték a Kádár-címerre.
A forradalom zenei jelképe, Beethoven Egmont nyitánya a véletlennek volt köszönhető. A rádió épületének elfoglalását követően a stúdió a Parlament épületébe költözött, ahol csak néhány zenei lemez állt rendelkezésre, a hírek között ezeket voltak kénytelenek újra és újra lejátszani. Azokban a napokban az egész ország a rádiót hallgatta, hiszen ez volt a legfontosabb hírforrás, így a számtalanszor játszott dallam nemcsak a fülekbe, de a lelkekbe is beköltözött. Elsősorban nem is azért, mert Egmont maga is szabadsághős volt, hanem mert Beethoven sodró erejű zenéje híven fejezte ki a magyar szabadságharc dinamikáját, erejét, drámáját és hősies méltóságát.
De volt egy profán zenei aláfestése is a forradalomnak, vagy inkább a bukás utáni hangulatnak. Az eredetileg amerikai filmzeneként elhíresült dal (Whatever Will Be, Will Be) még G. Dénes György magyar fordításában is ártatlannak tűnt egészen addig, amíg a forradalom letörésével nem kapott új értelmet. A dalban az édesanya boldogságot firtató lányának így válaszol: „Légy szerény, mint én, légy elégedett, szívem! / A jövőt nem sejthetem, Ahogy lesz, úgy lesz! Bárhogy lesz, úgy lesz!” Hollós Ilona előadásában a dal cinizmusa és fatalizmusa egyszerre elszomorító, ugyanakkor ironikusan reményt keltő is („A sors ezer rejtelem”). Népszerűsége miatt a Kádár-rendszer urainak gyanús lett, és állítólag egy időre be is tiltották, amitől a dal csak még népszerűbbé vált. Sokan hallgatták könnyezve a Szabad Európa rádión.

A magyarok vére

Önostorozásra hajlamos, egyszerre kisebbségi komplexusokkal és délibábos önhittséggel küszködő nemzetünk számára 1956 a nemzeti önbecsülés és a nemzeti büszkeség jogos forrása lett. 1956 októbere óriási fordulatot jelentett Magyarország és a magyarok nemzetközi megítélésében. A második világháború nyomán Hitler csatlósaként megbélyegzett, később a kommunizmus mocsarába merülő kicsiny nemzet egyszerre a világ érdeklődésének és megbecsülésének a középpontjába került. A nyugati közvélemény lelkes rokonszenvvel fordult a nagy szovjet birodalommal szembeszálló, a szabadságért harcoló Magyarország felé.
A Time magazin 1956-ban a magyar szabadságharcost választja az év emberének. XII. Pius pápa enciklikát bocsát ki a felkelésről, amelyben imára szólítja fel a híveket a győzelem érdekében. Albert Camus, a Nobel-díjas francia író a forradalom egyéves évfordulóján így írt: „A legázolt és bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia… A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha, sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok az életüket adták és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat. […] A magyar munkások és értelmiségiek […] láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk.”
A keleti blokk országainak vezetői élesen elítélték a magyar ellenforradalmat, ám népeik megbecsüléssel tekintettek a magyarok bátorságára. Erről tanúskodik a forradalom napjaiban Bulgáriában elterjedt anekdota, amely szerint egy idős asszony cipeli nehéz bőröndjeit a szófiai pályaudvaron, amikor megkérdezi tőle valaki:

– Hát nincs itt egy férfi, aki segítene?

Mire az asszony:

– Nincs. Férfiak csak Magyarországon vannak.

Hősök és áldozatok

Az októberi-novemberi napok milliók életét változtatták meg. Voltak, akiknek emlékezetes, de csak múló epizódnak bizonyult ’56, de voltak szép számmal olyanok is, akiknek sorsukká vált a forradalom és a szabadságharc.
A harcoknak, sortüzeknek, gyilkosságoknak több mint 2600 magyar esett áldozatul. Marosán György és Révai József az MDP (a kommunista párt) október 23-i vezetőségi ülésén nyíltan kimondták: „Ha kell, lövetni fogunk!” Így is tettek.
A tüntetők az októberi napokban országszerte sok helyütt vonultak a helyi rendőrség, tanács, pártbizottság vagy laktanya épülete elé, hogy követeléseiknek érvényt szerezzenek. Sokszor megtörtént, hogy a demonstráció békés jellege ellenére sortűz fogadta őket. A sortüzek közös jellemzője, hogy valamely fegyveres testület – a hadsereg, az államvédelem a határőrség vagy a rendőrség – alakulatai fegyvertelen tömegre lőttek. A legtöbb halálos áldozatot követelő sortűz a budapesti Kossuth téren (több mint 70 halott és 280 sebesült), Mosonmagyaróváron (52 halott, 86 sebesült) és Salgótarjánban volt (46 halott, közel 100 sebesült). Többször nyúlt a sortűz eszközéhez Gyurkó Lajos tábornok, az ő parancsára történt a tiszakécskei vérengzés, amikor repülőgépről lőttek sorozatokat az éppen Himnuszt éneklő békés tüntetőkre. Az akciónak 17 halott és 110 sebesült áldozata lett.Az_1956-os_forradalom_es_szabadsagharc_unnepe4A civilek gyilkolásából a szovjet hadsereg is kivette a részét. Horváth Miklós, a szabadságharc hadtörténésze szerint „a szovjet katonák […] harccselekményen kívüli fegyverhasználatainak, sortüzeinek a harcokba be nem kapcsolódott magyarok százai estek áldozatául. Az elfogott és helyszínen azonnal kivégzett személyek száma becslésem szerint közelítette a százat.”
1956 legbátrabbjai azok voltak, akik vállalták a fegyveres harcot a megszálló szovjet csapatok ellen, nélkülük már október 23-án véget ért volna a forradalom. Országszerte számos ellenálló csoport harcolt; volt, aki még november közepén is. A legnagyobb egységet a több mint ezer főből álló Corvin közi felkelők alkották Iván Kovács László és Pongrátz Gergely parancsnokságával, de legendás volt a Széna téri felkelő csoport, amelyet Szabó bácsi (Szabó János), valamint a Tűzoltó utcai, amelyet Angyal István vezetett. A szabadságharcosok fiatal munkások, diákok voltak, akik többnyire egyszerű kézifegyverekkel, Molotov-koktéllal vették fel a harcot – sokszor sikerrel – a szovjet tankokkal.
Nem véletlen, hogy a szabadságharc leverését követő megtorlás legkegyetlenebbül a felkelő csoportok tagjaira sújtott, közülük került ki a kivégzettek többsége (a fent említett parancsnokok közül csak az emigrációba menekült Pongrátz Gergely élte túl a bosszút). De kivégeztek ellenálló katonai vezetőket (Maléter Pál honvédelmi minisztert, Mecséri Lajost), forradalmi szervezetek köztiszteletben álló vezetőit (pl.: Brusznyai Árpádot, Földes Gábort) és Nagy Imre köréhez tartozó kommunista politikusokat is (Szilágyi Józsefet, Gimes Miklóst). Tízezreket ítéltek életfogytiglani vagy hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre (pl.: Bibó Istvánt, a kormány november 4. után is kitartó tagját, Rácz Sándort, a munkástanácsok vezetőjét), sokakat internáltak.
1963-ban ugyan amnesztiát hirdettek, de akadt olyan elítélt, aki még a hetvenes évek közepén is börtönben ült. Az elítéltek családtagjai évtizedek múltán is hátrányos megkülönböztetésben részesültek a továbbtanulás, elhelyezkedés vagy külföldi utazás terén. (Kevesen tudják, hogy a megtorlás a határon túli magyarokat is érintette; Romániában több a magyar forradalommal szimpatizáló fiatalt végeztek ki.)
A perek – bolsevik szokás szerint – egyértelműen koncepciós perek voltak, az ítéleteket a politika diktálta. A megtorlás, ami kegyetlenségében és méretében is túlszárnyalta Haynau rémuralmát, Kádár János és az újjáalakult kommunista párt (MSZMP) irányításával ment végbe.

1956 történelmi jelentősége

Ennyi halál és szenvedés láttán felmerülhet a kérdés: nem volt-e hiábavaló ennyi bátorság, hit, véráldozat; hiszen a kommunista hatalom mégis vissza tudott térni? Volt-e értelme fellázadni a túlerőben lévő elnyomás ellen?
A forradalmat és szabadságharcot a novemberi szovjet katonai intervenció vérbe fojtotta, ám a történelem bizonyította, hogy mindez nem volt hiábavaló. Elsősorban és főként azért nem, mert ’56 Európában megállította a kommunista eszmék expanzióját; végső soron előrevetítette és megalapozta a kelet-európai kommunista rendszerek későbbi bukását. A magyarországi szovjet beavatkozás a baloldali nyugati közvéleményben meghasonlást szült, leleplezte a Szovjetunió igazi arcát, és határt szabott a továbbiakban a szovjet propaganda sikerének. Másrészt ’56 emléke az elkövetkező évtizedben morális és elvi alapot szolgáltatott a keleti tömb országaiban kibontakozó ellenzéki mozgalmak számára. Magyarországon a Kádár-rezsim forradalomtól való félelme tette a hetvenes–nyolcvanas években elviselhetőbbé a diktatúrát, a nyolcvanas évek végén pedig 1956 eszméi alapozták meg a rendszerváltoztatás folyamatát, és ’56 emléke roppantotta össze morálisan is a kommunista hatalmat. Az_1956-os_forradalom_es_szabadsagharc_unnepe5

Emlékezés a Kádár-rendszer idején

Október 23. ünneplése már 1956-ban, az események sodrában elkezdődött. Az első „hófordulón”, november 23-án az Értelmiség Forradalmi Tanácsa és a Központi Munkástanács kezdeményezésére a forradalom kitörése emlékére délután 2 és 3 óra között Budapesten leállt a közlekedés, és a fővárosra egyórás néma csend borult.
Ám ezután, 1957-től évtizedekig csak külföldön lehetett ünnepelni. A Kádár-rendszer legitimációjának az volt az alapja, hogy 1956-ban ellenforradalom játszódott le; Kádár és csapata fasiszta gyilkosoktól mentették meg az országot. A Nagy Imre és társainak peréről szóló Fehér könyv névtelen szerzője így fogalmaz: „E kiadványunk anyagai is bizonyítják, hogy az imperialisták […] a faltörő kos szerepét osztották ki Nagy Imrének, de kész tervük és kiválasztott embereik voltak a nyílt, véres fasiszta uralom bevezetésére.”
Később is államellenes izgatásnak számított, ha valaki 1956-ot forradalomnak nevezte, ez volt a legfőbb tabu, hiszen magában foglalta a többit: a szovjet megszállás vagy az egypártrendszer megkérdőjelezését. Érthető, hogy a Kádár-rendszer ügyelt arra, nehogy valaki nyilvánosan megemlékezzék ’56-ról. A kivégzetteket jeltelen sírokba földelték el, nehogy sírjaik nemzeti emlékhellyé váljanak, október 23. évfordulóin pedig rendőrök és titkosrendőrök lesték az utcákat, nehogy valaki csoportosulni merészeljen.
A nyilvános ünnep a határokon kívülre szorult. A tengeren túli és nyugat-európai magyar emigráció kiadványokkal, ünnepi rendezvényekkel emlékezett október 23-ra. Az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején, amikor a nyugati közvélemény emlékezetében még élénken élt a magyar forradalom, kisebb tüntetésekre, felvonulásokra is sor került, több emlékművet, emléktáblát is felavattak a világ különböző pontjain, és az ’56-os rendezvényeken rendszerint a helyi politikusok is részt vettek.
A világpolitikai helyzet változása következtében a hetvenes évek csendesebb időszakát követően a forradalom 25. és 30. évfordulóját már ismét nagyobb figyelem övezte. 1986 októberére készülve a nyugati sajtó többször és részletesen foglalkozott a magyar ’56-tal, még az olasz miniszterelnök is cikket írt ebből az alkalomból. A keleti blokk ellenzéki politikusai – köztük Václav Havel és az ötvenhatos elítélt, Göncz Árpád – nyilatkozatot adtak ki, amelyben közös örökségként emlékeztek a magyar ’56 hagyományaira és tapasztalataira. 1986. október 23-án Ronald Reagan, az Egyesült Államok elnöke proklamációt adott ki, amelyben ezt a napot az amerikai magyarok szabadságünnepének nyilvánította.
A nyolcvanas évek Magyarországon is változásokat hozott. A társadalom depolitizálását célul tűző kádári hatalom egyre kevésbé hangsúlyozta az ellenforradalom kifejezést, egyre inkább az 1956-os sajnálatos eseményekről beszéltek, ami elvileg megengedte, hogy a lelke mélyén mindenki mást-mást sajnálhatott: ki október 23-át, ki november 4-ét. De nyilvánosan forradalomnak nevezni vagy megünnepelni 1956-ot továbbra is szigorúan tilos volt. Az_1956-os_forradalom_es_szabadsagharc_unnepe6

A rendszerváltoztatás és ’56

Ugyanakkor a megélénkülő magyarországi ellenzéki mozgalmak számára 1956 fontos vonatkoztatási pontot jelentett. 1988 tavaszán a forradalom kivégzett vezetőinek hozzátartozóiból és volt ötvenhatos elítéltekből (Vásárhelyi Miklós, Fónay Jenő, Mécs Imre, Regéczy Nagy László) megalakult a Történelmi Igazságtételi Bizottság, amely programjának részeként követelte az 1956-os elítéltek rehabilitálását és méltó eltemetését. Ettől kezdve a rendszerváltoztató erők és a kommunista diktatúra politikai küzdelmének egyik legfontosabb színtere lesz 1956 megítélése. A kormány és az MSZMP igyekszik ellenállni, de folytonos meghátrálásra kényszerül. 1989 elején a párt reform ágának egyik vezetője, Pozsgay Imre a rádióban kijelenti, hogy 1956 nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés – ezzel a Kádár-rendszer történelmi legitimitását kérdőjelezve meg.
1989. június 16-án ünnepélyes keretek között újratemették Nagy Imrét és társait. A Hősök terén rendezett gyászünnepség egyik szónokaként az ellenzéki fiatalok nevében Orbán Viktor a szovjet csapatok kivonását követelte. Az esemény a rendszerváltoztatás drámai fordulópontja lett, a televízió élő közvetítéséből a társadalom számára világossá vált a diktatúra bukása.
Szintén a rendszerváltoztatás egyik állomása volt, amikor a forradalom 33. évfordulóján, 1989. október 23-án a budapesti Kossuth téren Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök a Parlament erkélyéről kikiáltotta a Magyar Köztársaságot.

Hogyan ünneplünk ma?

Az utóbbi huszonöt év október 23-i ünnepségei és koszorúzásai országszerte sok száz helyszínhez kapcsolódnak. A legfontosabb ezek közül a rákoskeresztúri Új köztemető 300–301-es parcellája, ahol a kivégzettek nagy része nyugszik. A helyszín – amely a temető távoli részén található – eredetileg a sírkert legelhanyagoltabb parcellája volt, ahová az ötvenes években a köztörvényes és politikai kivégzetteket földelték el névtelenül. 1989-ben Nagy Imre és társainak újratemetése alkalmából itt alakították ki a forradalom mártírjainak méltó emlékhelyét. Először az Inconnu csoport szervezésében állítottak 301 kopjafát, majd a TIB emlékművet emeltetett. A Jovánovics György által készített emlékmű része az a 40 tonnás kőtömb, amely a vértanú Angyal István búcsúlevelét idézi: „Nagy, rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke…”
Állami, politikai és ötvenhatos szervezetek koszorúznak még a Hősök terén, a Corvin közben, a Kilián laktanyánál, a Magyar Rádiónál, a Műszaki Egyetem épületénél és sok más emlékműnél is. 1997-ben Boros Géza gyűjtötte össze a világ és hazánk ötvenhatos emlékeit; könyve több mint száz oldalon keresztül sorolja fel az emlékműveket és emléktáblákat.
Különös helyet foglal el az ünnep történetében a 2006-os, ötvenedik évforduló. Szeptember közepén került nyilvánosságra Gyurcsány Ferenc miniszterelnök titkos beszéde, amelynek nyomán Budapesten zavargások törtek ki. A helyzet október 23-ig sem konszolidálódott, a tüntetők a miniszterelnök lemondását követelték. Az ötvenhatos megemlékezésekre 47 ország képviselőjét – köztük a norvég királyt, tizennyolc államfőt, két miniszterelnököt és több parlamenti elnököt, az Európai Bizottság elnökét, valamint a NATO, az Európa Tanács, és az ENSZ küldötteit várták az Országházba. A hivatalos megemlékezésekre azonban kevesen figyeltek, az ünnepi beszédek alatt a tüntetők és a rendőrség összecsapásától volt hangos a pesti utca. Később mindenki politikai hovatartozás szerint minősítette a történteket: a kormánypártiak a tüntetőket kárhoztatták az ünneprontás miatt, míg az ellenzék az azonosítószámot nem viselő rendőrök brutalitását vetette a kormány szemére.

*

1956-ban a többpárti demokrácia, a szabadság és a nemzeti függetlenség célja lebegett a forradalmárok és szabadságharcosok szeme előtt, ezek alkotják mai politikai berendezkedésünk fundamentumait is. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy 1956 őszén ezeknek az értékeknek a mentén páratlan nemzeti egység jött létre, azt gondolhatnánk, hogy október 23. ma legörömtelibb nemzeti ünnepünk. Hogy ez nincs így, annak több oka is lehet: elsősorban a forradalmat követő véres megtorlás miatti gyász, amely beárnyékolja október 23. dicsőségét. Másodszor a Kádár-rendszer harminc évig tartó negatív propagandája, amely – újságban, filmen, tankönyvekben – árulóként vagy felelőtlen hőzöngőként ábrázolta a forradalmárokat és fasiszta gyilkosokként a szabadságharcosokat. Ez a propaganda nemzedékek számára sugalmazott máig ható hazugságokat. Harmadszor a rendszerváltoztatás ellentmondásai. Az a tény, hogy a kétpólusúvá alakult politikai életünk egyik oldalának vezető ereje a kádári Magyar Szocialista Munkáspárt utódpártja lett, szükségszerűen a mindennapi politikai harcok terepévé tette október 23-i nemzeti ünnepünket. A történelmi tapasztalat alapján mégis bízhatunk abban, hogy e két utóbbi ok az idő múlásával szükségszerűen elhalványul, és október 23. – hasonlóan március 15-hez – végre valóban a nemzet egységét reprezentáló ünnepünk lehet.

Porogi András