Az_aradi_vertanuk_emleknapja1

Az aradi vértanúk emléknapja

1849. október 6. hajnalán Aradon a császári haditörvényszék ítélete alapján kivégezték a magyar szabadságharc tizenkét tábornokát és egy ezredesét. Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezić Károly, Láhner György, Leiningen-Westerburg Károly gróf, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly gróf tábornokokat és Lázár Vilmos ezredest azóta a magyar szabadságharc vértanúiként tartja számon a történelmi emlékezet. Az aradi tizenhármak mártíriumának napján elsősorban rájuk emlékezünk, de rajtuk kívül mindazokra, akik áldozatul estek az osztrák abszolutista hatalom kegyetlen megtorlásának.
Az elveszített temesvári ütközetet követően 1849. augusztus 11-én Aradon Görgey Artúr tizenkét tábornok társa részvételével haditanácsot tartott, amely egyhangúan az orosz csapatok előtti fegyverletétel mellett foglalt állást. A szabadságharc ügye elveszett, a megtépázott magyar hadak nem szállhattak szembe Európa két birodalmának haderejével, a további harc csak értelmetlen vérontás lett volna. Hogy nem az osztrák főparancsnok, Haynau tábornok előtt tették le a fegyvert, annak üzenet értéke is volt: a fegyverletétel nem behódolás, csak a túlerő által kikényszerített cselekedet. Az oroszok, ha nem is ígértek büntetlenséget, azzal biztattak, hogy szavatolják a magukat megadó tisztek életét.
Nem így történt. Míg Görgey a cár kérésére kegyelmet kapott, a többieket lázadás és felségsértés vádjával osztrák haditörvényszék elé állították. A vádlottak 1848 előtt valamennyien a császári királyi hadsereg tisztjei voltak; védekezésükben többnyire arra hivatkoztak, hogy ők hűek maradtak a királyhoz, hiszen az uralkodó beleegyezésével szolgáltak a honvédseregben, ugyanakkor katonai becsületük a magyar alkotmányra tett esküjük betartását is megkövetelte.
A per során a vádlottaknak nem sok esélyük volt. Haynau elrettentő példát akart, szándéka szerint megsemmisíteni valamennyi lázadó tisztet, ahogy leveleiben írta: „Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak… Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, […] mert gyökerestől irtom ki a gazt.”
A bíróság szolgaian követte Haynau utasításait. Csak a börtönben megőrült Lenkey János ügyében nem született ítélet; ő betegsége és a rossz börtönviszonyok következtében végül 1850 februárjában halt meg. Egyetlen vádlott, Gáspár András tábornok esetében tekintettek el a halálbüntetéstől – talán mert a trónfosztást követően visszavonult a szolgálattól, talán mert annak idején ő volt a gyermek Ferenc József lovaglótanára – őt tíz év várfogságra ítélték. Kiss Ernő és Schweidel József esetében golyó, míg a többieknél a megalázó és kínosabb kötél általi halálra szólt az ítélet. Később Dessewffy és Lázár büntetését kegyelemből szintén golyó általi halálra módosították – jutalmul azért, hogy ők nem az orosz, hanem az osztrák csapatoknak adták meg magukat.Dessewffy_ArisztidA tábornokok méltósággal fogadták az ítéletet. Utolsó éjszakájukon levelekben búcsúztak szeretteiktől, meggyóntak, megáldoztak. Aulichról feljegyezték, hogy Horatiust olvasott, Török – hadmérnök lévén – egy erődítési szakkönyvet tanulmányozott, Láhner fuvolázott, míg Damjanich együtt szivarozott a végrehajtással megbízott Franz Bott hóhérral. Október 6-án hajnali fél hatkor először a golyóra ítélteket végezték ki. Az első lövésekre hárman azonnal meghaltak, csak Kiss Ernő maradt fél térden mozdulatlanul, mivel őt a vállán fúrta keresztül a golyó. Akkor három gyalogos katona elébe állt, és közvetlen közelről agyonlőtték. Az egyik jelen lévő pap visszaemlékezése szerint „három áldozat arcra borulva, Kiss Ernő hátrabukva feküdt a sánc árkában a nap lementéig. Kiss Ernőt a lövések közelről érték, bőrébe fúródott a lőpor, a füst befeketítette arcát”.Damjanich_JanosHat órakor következtek az akasztások. A szemtanúk leírása szerint a kirendelt papok, de még a katonaság tagjai közül is néhányan könnyeztek. Nagysándor, majd Damjanich vigasztalta némelyiket: „Ne sírjon barátom – s a feszületre mutatva folytatá –, hiszen az is, aki a kereszten függ, az igazságért szegeztetett keresztre.” Poeltenberg kezdte a sort, mivel a hadbíróság őt találta a legkevésbé vétkesnek, utolsó előttiként következett Damjanich, végül Vécsey – az ő büntetésükhöz hozzátartozott, hogy végignézzék társaik haláltusáját. Az elítéltek, mielőtt a bitóhoz léptek, elbúcsúztak a többiektől, ám Vécseynek már nem volt kitől búcsúznia. Ezért amikor rá került a sor, odalépett egykori haragosa, Damjanich holttestéhez, és megcsókolta a kezét.Vecsey_Karoly_grofUgyanezen a napon, október 6-án Pesten végezték ki az első magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajos grófot is. Az aradi katonákkal szemben Batthyány civil volt, őt az érvényes magyar törvények alapján aligha ítélhették volna el. A vádak abszurditását mutatja, hogy a terhére rótt cselekedetek hivatali időszakára estek, amikor még uralkodói jóváhagyással töltötte be a miniszterelnöki posztot. Pere politikai per volt, csakúgy, mint a halálos ítélet.
A kötél általi halált Batthyány megalázónak tartotta, ezért október 5-én a felesége által becsempészett tőrrel súlyosan megsebesítette magát. Mivel a nyakán lévő mély seb nem tette lehetővé az akasztást, ezért némi hezitálás után este hat órakor az Újépületnek hívott pesti kaszárnya mellett „lőpor és golyó által” hajtották végre az ítéletet. A fél térdre ereszkedett gróf maga vezényelte a kivégzőket: „Allez Jäger! (Rajta, vadászok!) Éljen a haza!” Ezek voltak utolsó szavai.Aulich_LajosA szabadságharcot követő megtorlás természetesen nem korlátozódott október 6-ra. Aradon ezekben a hónapokban még további három tisztet végeztek ki, köztük Kazinczy Lajos ezredest (a költő Kazinczy Ferenc fiát). Október 10-én Pesten akasztották fel Csány László minisztert és Jeszenák János báró kormánybiztost, október 20-án a szabadságharc három külföldi tisztjét, a német Peter Giron alezredest, a lengyel Mieczyslav Woroniecki herceget, valamint a francia származású, de ugyancsak lengyel Karol d’Abancourt de Franqueville-t.
Október 24-én újabb három magyar politikust végeztek ki. Perényi Zsigmond báró, a felsőház elnöke mellett ekkor akasztották fel kémkedésért Csernyus Manó pénzügyminiszteri tanácsost és Szacsvay Imrét is. Utóbbinak annyi volt a bűne, hogy országgyűlési jegyzőként az ő aláírása szerepelt a trónfosztást kimondó Függetlenségi Nyilatkozaton.
1849. október végéig több mint száz embert ítéltek halálra és végeztek ki. Ugyanakkor a megtorlás egyéb módjai: vár- és sáncfogság, vagyonelkobzások, botozások és vesszőzések, továbbá a honvédek kényszersorozása több tízezer embert érintett.Nagysandor_JozsefA megtorlást nemcsak a megfélemlítés szándéka irányította, az ítéletek kegyetlenségében szerepet játszott a bosszú érzése is. Ezt támasztja alá az október 6-i időpont: egy évvel korábban, 1848. október 6-án tört ki a második bécsi forradalom, a feldühödött nép ezen a napon koncolta fel Latourt, a gyűlölt hadügyminisztert, Haynau így fizetett az ő haláláért.
A közvélemény a kegyetlenség elsődleges felelősének Haynaut tartotta. Az Itáliai vérengzéséről elhíresült „bresciai hiéna” azonban nem véletlenül került teljhatalommal az ország élére, a császár és az osztrák kormány neki szánta a könyörtelen bosszúálló szerepét. Ferenc József később sem tudta magát túltenni a magyar szabadságharc felett érzett felháborodásán, hálószobája és dolgozószobája falát haláláig olyan festmények díszítették, amelyek a szabadságharc osztrákok számára tragikus mozzanatait ábrázolták. De Schwarzenberg osztrák kormányfő is a megtorlás és a bosszú elkötelezett híve volt. Amikor külföldi diplomaták az amnesztiára próbálták rávenni, így nyilatkozott: „A kegyelem jó dolog, de előbb egy kicsit akasztunk.”Poeltenberg_ErnoA kivégzések híre nemzetközi felháborodást szült. Miklós cár megsértődött, miután a kegyelemre vonatkozó kérését Bécsben hálátlanul semmibe vették, de az egész európai közvélemény felháborodott az osztrák kormány vadállati eljárásán. Emiatt október végétől, egy-két kivételtől eltekintve, kénytelenek voltak beszüntetni a halálos ítéletek végrehajtását, 1850-ben pedig leváltották Haynaut, akit későbbi londoni útja során alaposan elvertek a felháborodott angol sörgyári munkások.
A magyar közvélemény az aradi tizenhármak emlékét a kivégzés napjától kegyelettel őrizte, ám az önkényuralom éveiben tiltott volt mindenfajta megemlékezés. Csak a kiegyezést követően állíthatott emlékoszlopot a vár alatti mezőn, a kivégzés feltételezett helyszínén az Aradi Honvédegylet. Tíz évvel később, 1881. október 6-án avatták fel azt a szürke gránit obeliszket, amely ma is ott áll egy csonka gúla alakú mesterséges magaslaton, az első emlékoszlop helyén, oldalán a vértanúság dátuma és a kivégzettek neve.
1890-ben aztán a vértanúk hozzátartozóinak, bajtársainak és több mint száz magyarországi település és egyesület képviselőinek jelenlétében felavattak egy reprezentatívabb emlékművet is, ekkor került Arad főterére a Zala György által készített Szabadság-szobor, amelynek lábazatán körben a tizenhárom vértanú bronzportréi láthatók. Az ötvenedik évforduló után országszerte szaporodtak a vértanúkra emlékező szobrok, emlékművek, utcaelnevezések. Október 6-ról ugyan évről évre megemlékeztek, ám az eseménynek nem lehetett hivatalos jellege.Torok_IgnacTrianon után Arad és a legtöbb emlék a határon túlra került, az utódállamokban igyekeztek eltüntetni a magyar szabadságért küzdők nyomait. A Szabadság-szobrot a román hatóságok 1925-ben lebontották. Az aradi gránitobeliszk viszont megmaradt, bár amikor az 1932-es árvíz nyomán feltárták a vértanúk csontjait, kiderült, hogy az emlékmű valójában több száz méterre van a kivégzések helyétől. Aztán negyven esztendő múlva, 1974. október 6-án a vértanúk maradványait végre eltemették az aradi obeliszk alatt kialakított sírkamrában. Ma is ott nyugszanak tizenegyen, Kiss Ernő és Dessewffy Arisztid kivételével – akik Eleméren (Szerbia), illetve Margonyán (Szlovákia) vannak eltemetve.
A Horthy-rendszer Magyarországának legnevezetesebb október 6-i megemlékezése a Batthyány-örökmécses 1926-os felavatása volt, amelyen a kormány képviselői mellett Lebó István, az utolsó élő ’48-as honvéd is megjelent. A budapesti emlékművet a kivégzés helyén, a Báthory utca és Hold utca kereszteződésében állították fel. A helyszín a következő évtizedekben több alkalommal volt politikai megmozdulások színtere, először 1941. október 6-án egy németellenes antifasiszta tüntetést rendeztek a téren.
A kommunista rendszer mind Rákosi, mind pedig Kádár idejében megemlékezett október 6-ról. Hivatalosan nem számított emléknapnak, de az újságok rendszerint írtak róla, az iskolákban megemlékezéseket tartottak, sok iskolában megkövetelték az aradi tizenhárom neveinek ismeretét.
A koncepciós perben kivégzett Rajk László újratemetése 1956. október 6-án a forradalom előjátéka volt. A Kerepesi temetőben megjelenő mintegy 150 000 ember nemcsak a koncepciós per áldozatait gyászolta, de némán tüntetett a sztálinizmus rendszere ellen is. A tömeg egy kisebb része a temetést követően a Batthyány-örökmécseshez vonult, ahol már rendszerellenes kijelentések is elhangzottak.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő megtorlás a magyar történelmi emlékezetben Haynau vérengzését idézte fel. Nagy Imre neve a Kádár-rendszerben tabunak számított, érthetően nem lehetett Magyarországon emlékműve; ezért és a két mártír miniszterelnök sorsának párhuzama miatt a nyolcvanas években kibontakozó ellenzéki mozgalom Batthyány örökmécsesénél Nagy Imrére is emlékezett. Innen, az örökmécsestől indult 1988. június 16-án az egyik legjelentősebb rendszerellenes demonstráció.
Romániában Ceausescu diktatúrája rossz szemmel nézte a magyar nemzeti érzéseket tápláló október 6-i megemlékezéseket. Az aradi obeliszk környezetét igyekeztek méltatlanná tenni: a szomszédos földeket elkerítették, sportpályákat építettek – az obeliszkhez vezető keskeny lépcső így alkalmi lelátóként szolgált a szomszédos futballmeccsekhez –, sőt előfordult, hogy október 6-án a helyszínen autókrosszversenyt tartottak, így lehetetlenítve el a szónokokat.
1989 után a helyzet javult. Jóllehet a kilencvenes években az emlékművet ismeretlenek többször is meggyalázták, és a környezete még mindig hagy kívánnivalót maga után, de ma már senki sem akadályozza sem az október 6-i megemlékezést, sem pedig azt, hogy a magyar kirándulócsoportok az év bármely időszakában koszorúkkal és virágokkal róják le tiszteletüket 1849 mártír tábornokai előtt. Az október 6-i aradi megemlékezésekhez tartozik még a belvárosi templomban tartott gyászmise, valamint a 2004-ben ismét felállított Szabadság-szobornál rendezett megemlékezés is.
A rendszerváltoztatás utáni Magyarországon október 6. jelentősége semmivel sem csökkent, ezt mutatja, hogy számos településen ekkor létesült emlékműve az aradi tizenháromnak. Az emléknap 2001-ben vált hivatalossá, amikor október 6-át egy kormányrendelet nemzeti gyásznappá nyilvánította, és előírta, hogy ezen a napon a középületekre gyászlobogót kell kitűzni.
Az utóbbi évtizedekben nemzeti ünnepeink olykor a politikai-ideológiai viták kereszttüzébe kerültek. Nem így az október 6-i nemzeti emléknap – ez évről évre ma is képes a nemzeti összetartozás érzésének felélesztésére és táplálására.

Porogi András

 

Pécs belvárosának északi részén, az Aradi vértanúk útján találkozhatunk az Aradon kivégzett tábornokok mellszobraival, melyek rangos kortárs szobrászművészek alkotásai. Ezek közül láthatnak néhányat oldalunkon.