Ide_jottem_vissza_ahonna_elindultam1

„Ide jöttem vissza, ahonnan elindultam”

A napokban jelent meg Ferdinandy György József Attila-díjas magyar író, költő novellafüzére Fekete karácsony címmel a Magyar Napló kiadásában. Az 1956 őszén levert forradalom után kétszázezer menekült, köztük húszezer diák hagyta el az országot. A szerző a saját és diáktársai sorsát követi nyomon a leírt történetekben. A csaknem negyven év emigráció után újra sashegyi otthonában élő írót még hosszú külföldi útja előtt látogattuk meg, és az ünnepek közeledtével arról faggattuk, ’56 tragikus karácsonya mellett vannak-e oldottabb ünnepi emlékei.

Régóta vallhatja magát hegyvidékinek?

– Nagyon szerencsés vagyok, hogy abban a kertben élek most, ahol kisgyerek voltam. Az 1860-as években a Sas-hegynek ez az oldala egy nagy szőlős volt; jött a filoxéra, kipusztult a gyümölcs. Dédapám, aki a Műegyetem tanára volt, szeretett erre sétálni, mert a bajor szőlősgazdákkal beszélgetve gyakorolta a németet. A filoxéra pusztítása után az elkeseredett gazdák fillérekért eladták neki az egész hegyoldalt a Korompai utcától a Fürj utcáig, ő pedig őszibarack- és mandulafákkal ültette be a területet. A kert végébe előbb egy egyszobás házat épített, majd háromszobássá bővítette, ma is ott áll. Számomra nagyon fontos volt, hogy kimaradt ugyan negyven év, de ide jöttem vissza, ahonnan elindultam. Öcsém is itt élte le az életét, a húgom itt él a szomszéd házban.

Hogyan emlékszik vissza a gyermekkori karácsonyokra?

– Karácsonykor délután felgyalogoltunk keresztül a „nagy kerten” nagyapámékhoz, jött először a Jézuska, megkaptuk az ajándékokat, elénekeltük a Mennyből az angyalt. Az utolsó szép karácsonyon, 1944-ben szólt a telefon. Nagyapám, aki a János kórház fül-orr-gégészetének főorvosa volt, felvette a kagylót, és azt mondta: gyerekek, Hűvösvölgybe már bejöttek az oroszok. Nagyanyám szörnyülködött. Nincs semmi baj – mondta nagyapám –, most ott ülnek és vacsoráznak a professzor kollégánál, úriemberek. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam őket. Mi az ostrom alatt szüleinkkel együtt bemenekültünk a belvárosba. A nagyszüleim háza találatot kapott, a bombatölcsérben temették el a szomszédok nagyapámat, nagyanyámat és a család által szeretett kis cselédlányt, Solti Rózsit.

A kötet egyik novellája szerint érettségi után fogságba került. Valóban így történt?

– Annak ellenére, hogy családfenntartó voltam, 1955-ben bevittek katonának. Anyám beteg volt, öcsém és húgom kiskorú. Felháborítónak tartottam, és megszöktem, de visszavittek. A légvédelmi tüzérekhez kerültem, egy gödöllői dombon állomásozó üteghez, hónapokig smirgliztük a rozsdás ágyúkat, amik már régen nem működtek. Gyengélkedőre vittek, aztán a Honvéd Kórházba, foltot találtak a tüdőmön. Egy év betegeskedés után szabadultam, ötvenhat nyarán.

Már ifjúkorában voltak írói ambíciói?

– Szerelmes verseket írtam a kislányokhoz. Hetedikes koromban a magyartanárom felolvasta egy novellámat, nagyon büszke voltam rá, a címére is emlékszem: Dúrdefekt az isaszegi úton. Később nyugaton már más volt a helyzet: ötvenhatról féligazságok keringtek a francia sajtóban, s meg akartam írni, mi történt. Kerülő úton próbáltam áthangolni az olvasókat, az első írásaim a forradalom humoráról szóltak.

Ön hogyan látta akkor a szabadságharc történéseit?

– Az első héten abban hittem, hogy Nagy Imre mellett kell kitartani, hogy meg lehet reformálni a szocializmust. A későbbi napokban megváltozott a véleményem. Délelőtt az egyetemre jártam, francia–magyar szakosként, délután a Fővárosi Autóbuszüzemnél dolgoztam, sofőrnek készültem. Ha nem tör ki a forradalom, talán buszsofőr lesz belőlem; szerettem ott dolgozni, lehet, hogy most mennék nyugdíjba. El sem hagytam volna az országot, ha december hatodikán nem kezdik el letartóztatni a munkástanácsok tagjait. Akkor úgy fordult, hogy ajánlatos volt megpróbálnom kikerülni nyugatra.

Hogyan sikerült kint, először egyetemistaként, beilleszkedni?

– Ösztöndíjat ígértek Bécsben azoknak, akik francia egyetemre jelentkeztek, ötvenhét januárjában egy különvonaton vittek bennünket Franciaországba. Negyven diák került a Strasbourgi Egyetemre. Ott fejeztem be a tanulmányaimat, de tizenhárom évig tartott, amíg sikerült ledoktorálnom.

Ott ismerkedett meg az első feleségével?

– Az írásaimat, a francia cikkeimet egy egyetemista diáktársam javította át, ő lett a feleségem. Hamar nősültem, hamar születtek a gyerekeink is; nem volt elég az ösztöndíj, egy időre megszakítottam a tanulmányaimat. Voltam munkás a kölni Ford gyárban, kőműves a dijoni pályaudvaron és könyvterjesztő. Az első könyvem 1960-ban jelent meg, Sziget a víz alatt címmel. Ez egy szerény novelláskötet volt, de Párizsban felfigyeltek rá, és díjat nyert. Attól kezdve beindult a francia írói karrierem, a kiadóm sarkallt, hogy írjak.Ide_jottem_vissza_ahonna_elindultam3

Del Duca-díjat kapott 1960-ban, Saint-Exupéry-díjjal tüntették ki 1964-ben. A siker egzisztenciális változást is hozott?

– Egyáltalán nem, 1964-ig egy tankönyvkiadónál könyvterjesztéssel foglalkoztam. Utána nyertem el pályázat útján egy egyetemi tanári állást Puerto Ricóban, ott folytattam a forradalmat.

Ezt hogy érti?

– A sziget az USA társult állama, a függetlenséget támogató diákok között a „jenkik” nem voltak túl népszerűek. Megpróbáltam azt tanítani a fiataloknak, hogy egy elszánt, kis nép is meg tud remegtetni egy világbirodalmat. Míg én Magyarországra és a Szovjetunióra gondoltam, ők Puerto Ricóra és az Egyesült Államokra. Sok kedves tanítványom akadt, megtaláltam a helyem, ott is maradtam harminchat évig.

Felesége, gyermekei önnel tartottak?

– A feleségem igen. A két fiam után egy lányom is született. Többszöri elköltözés után a feleségem a hetvenes években úgy döntött, visszaviszi a gyerekeket Franciaországba, hogy ne legyen belőlük trópusi szegény legény.

Mikor házasodott újra?

– Egy darabig egyedül éltem, majd megismerkedtem egy kubai menekült család leányával. A szülei és a nővére meghaltak, ő egyedül maradt. Vele kezdtem újra az életet 1979-ben, két évvel később született egy kisfiunk. Most, hogy a fiaim felnőttek, és családot alapítottak, visszavágytak gyermekkoruk tájaira. Egyikük Puerto Ricóba, a másik Floridába, a harmadik Baltimore-ba költözött, ott építették fel az életüket, így én is hazatérhettem. A feleségem velem jött; szeret itt élni, angolt tanít az ELTE-n, én meg végre magyar íróvá válhattam. Korábban azt hittem, francia író lesz belőlem, de amikor megpróbáltam „mélyebbre ásni”, rájöttem, hogy azt csak magyarul tudok. Nyugaton hét magyar nyelvű könyvem jelent meg. Itthon először a Szerecsenségem történetét adta ki a Magvető, 1988-ban.Ide_jottem_vissza_ahonna_elindultam2

Hogyan zajlik ma egy napja?

– A forradalom hatvanadik évfordulója kapcsán különösen sokat dolgoztam. Sokan számítottak rám, ezért elhatároztam, megpróbálom úgy megírni az ötvenhatos emlékeimet, hogy az ne legyen mennybemenesztés, de ne adjak tápot a sanda szándékoknak sem, amik elsimítani próbálják ötvenhatot. Az elmúlt két hónapban sehol nem írták le, mik voltak a célok; gyönyörű albumok jelentek meg, de a munkástanácsok követelései egyikben sem szerepeltek. Sok helyre meghívtak, jártam Gyulán, Hajdúböszörményben is. A francia követség felkért, tartsak előadásokat francia gimnáziumokban, Budapesten, Pásztón. Szelíden, szépen próbáltam elmondani az emlékeimet. Úgy érzem, fontos volt a fiataloknak, hogy ideologikus szándék nélkül, egy szemtanútól hallják, mi történt.

Mik a tervei a közeljövőre?

– Megpróbálom kiírni magamból a felgyülemlett emlékeket, úgy akarok elindulni december elején Puerto Ricóba a fiaimhoz, hogy lezártam egy fejezetet. Elkísér egy budapesti filmes stáb, amely az ott töltött harminchat évemről készül dokumentumfilmet forgatni. Megjelenik kint egy könyvem is, bemutatjuk majd az egyetemen.

Puerto Ricóban gyűlik össze a családja, három fia, nyolc unokája, két dédunokája. Hogyan telik ott a karácsony?

– Kanadából érkeznek hajórakományszám a fák, finom fenyőillat terjed a melegben. Számomra nagy öröm lesz újra találkozni a kinti ízekkel. Feldíszítjük a fát, és együtt ünnepeljük a trópusi karácsonyt.

Balajthy Anna