Nem_lehet_ketfele_Jezusrol_ketfele_karacsonyrol_beszelni1

„Nem lehet kétféle Jézusról, kétféle karácsonyról beszélni”

Ne egymást minősítsük, hanem kérdezzük meg, mit jelent a másik hite, és mondjuk el, mit jelent a miénk – vallja dr. Fabiny Tamás evangélikus püspök, aki lelkész családból származik, ezért természetes számára, hogy a család és az egyházközösség között osztja meg magát. De hogyan ünnepelt az erdélyi forradalom idején, és mit keres a Kossuth-címer a karácsonyfán? – erről és sok egyébről beszélgettünk vele a Magyarországi Evangélikus Egyház Északi Egyházkerületének hegyvidéki püspöki hivatalában.

Advent van, közeledik a karácsony. Én úgy képzelem, ez a kedvenc időszaka az évben. Mert bármit olvastam, hallottam öntől, minden a szeretetről, a megbékélésről, az irgalmasságról, a szegények, az üldözöttek megsegítéséről szólt.

– Valóban fontos számomra, hogy az általam jézusinak tartott magatartást próbáljam megélni a mindennapokban is, és ezt közvetítem a hívek felé. S ha Ő arról beszél, hogy az éhezőnek enni kell adni, a fázót be kell takarni, és a menekültet be kell fogadni, akkor ez kötelességünk mindnyájunknak. Jó lenne, ha nemcsak az ünnepek közeledtével, de a hétköznapokban is mindenki így tenne.

Mit tud tenni lelkészként, hogy megfogadják ezt az emberek? S hogy a templom ajtaján kilépve se feledjék?

– A lelkészi szolgálat első számú feladata az evangélium hirdetése, ezt mi mindennap megtesszük. A templomokban – a legnehezebb időkben is, az üldöztetések idején is –, nemcsak prédikálunk, hanem imádkozunk is azokért, akik bajban vannak. A záróimádságokban mindig különböző társadalmi témákat fogalmazunk meg. Elmondjuk, hogy van az életnek is istentisztelete: az, amit a templom falain kívül, a magánéletünkben megélünk.

Mindezek szellemében vállal tehát olyan közfeladatokat, pozíciókat, amik alkalmat adnak arra, hogy összekovácsoljon közösségeket, békét teremtsen, és minél több helyre eljuttassa a szeretet szavát?

– Igen, ezek lehetőséget kínálnak minderre. A Lutheránus Világszövetségben a világban élő több mint hetvenmillió evangélikusért és az egyházért dolgozunk. Nekem, alelnökként, a közép-kelet-európai országokban kell segíteni az evangélikusság erősödését. Ez a pozíció alkalmat ad arra, hogy az ökumenikus mozgalomban is dolgozzak. Rendszeres dialógust folytatunk a különböző társegyházakkal, reformátusokkal, ortodoxokkal, de legintenzívebben a katolikusokkal. Törekszünk arra, hogy megvalósuljon az egyház látható egysége, hiszen az 1517 utáni egyházszakadás fájdalmas mindnyájunk számára. Fontos állomás volt, amikor október 31-én Svédországban Ferenc pápa pozitív hangon szólt Lutherről, a lutheri reformációról, valamint az evangélikus egyházról, és közös istentiszteleten vett részt. Szó esett a közös úrvacsoravétel lehetőségéről is, ami sokaknak, akik evangélikus–katolikus vegyes házasságban élnek, fájdalmas téma, hiszen nem részesülhetnek benne együtt. A Keresztény–Zsidó Társaság alelnökeként a vallások közötti megbékélésért és elfogadásért dolgozom. A mai Európa keresztény–zsidó gyökerei elszakíthatatlanok, ezért mindkettőt meg kell tudnunk becsülni. Fontos számomra az úgynevezett három ábrahámi vallás közötti együttműködés és párbeszéd megerősítése is. Hiszen Ábrahám a kereszténységnek, a zsidóságnak és az iszlámnak is ősatyja. Ez a keresztény gyökerek megerősítése érdekében is jelentős. Hiszen ha valakivel beszélgetek, ha leülök vele egy asztalhoz, hogy megismerjem, én is elmondhatom neki, ki vagyok. Ne elégedjünk meg hamis információkkal, ne egymást minősítsük, hanem kérdezzük meg, mit jelent az ő hite, és mondjuk el, mit jelent a miénk! Az ábrahámi vallások együttműködése azért is fontos, hogy a szeretetszolgálatokban is együtt tudjunk dolgozni. Nemrégiben olyan közös szeretetszolgálati alkalmon vettem részt, amelyen zsidók, mohamedánok és keresztények együtt voltunk, hajléktalanokat, üldözötteket, mélyszegénységben élőket hívtunk terített asztalhoz. Így akartuk kifejezni, hogy minden embernek istenarcúsága, méltósága van.

Mindezek mellett könyveket ír, rendszeresen publikál cikkeket.

Világéletemben keveset aludtam, és eléggé pörögtem. Amikor falusi lelkész voltam, akkor is sok mindent csináltam: látogattam, programokat szerveztem, evangelizációkat tartottam. A múlt rendszerben ráadásul ez nagy kihívást jelentett, de annál nagyobb örömet is, ha sikerült egy közösséget megerősíteni, vagy egy ifjúsági csoportot létrehozni. De valóban, a publikálás mindig szívügyem volt. A legújabb könyvem most jelent meg, A kötényes Isten címmel, ebben azokat az igehirdetéseimet és cikkeimet gyűjtöttem egybe, amik az irgalomról szólnak. Mivel az irgalmasság szent évében vagyunk, fontosnak éreztem, hogy a gondolataimat másokhoz is eljuttassam.

Sőt, van úgymond világi újságírói tevékenysége is. Rendszeresen szervez beszélgetéseket a Hegyvidék díszpolgáraival itt, a Szilágyi Erzsébet fasorban…

– …Illisz László barátommal közösen. Fontosnak tartom, hogy ne csak a templomban találkozzak az emberekkel. S fontos számomra az egyház és a kultúra találkozása is. Ezt Pokorni Zoltán polgármester úrral közösen gondoltuk ki, a cím az ő ötlete volt: Próféta a saját hazájában? – így, kérdőjellel. Ez egyrészt utal a jézusi mondatra, hogy senki sem próféta a saját hazájában, másrészt mi azt kérdezzük: biztos, hogy nem próféta? Minden beszélgetés előtt van kis műsor, zene, tánc vagy irodalom, ami illik a témához, a vendégünkhöz. Nagy öröm, hogy telt házasak ezek az alkalmak. Sokan ennek apropóján tudták meg, hogy a tizenkettedik kerületben egy evangélikus püspökség működik, és hogy a villaépülethez tartozó kis kápolnában istentiszteleteket is szoktunk tartani. Tizenegy éve lakunk itt, és nekem fontos, hogy ahol épp lakom, ott ne csak szállást, kosztot, kvártélyt kapjak, hanem annak kulturális közegét is magamévá tegyem. Lokálpatrióta vagyok, szeretem a Hegyvidéket. A Virányosi Közösségi Házat, ahová a gyerekeim járnak rendszeresen, a MOM Kulturális Központot, amellyel nagyon szoros az együttműködésünk. Jó kapcsolatot ápolunk az intézményekkel, a társegyházakkal és a Hegyvidéki Önkormányzattal is. Nem utolsósorban pedig nagyon szeretem az uszodát, állandó látogatója vagyok, mert vagy úszással, vagy az esti kutyasétáltatással tudom kielégíteni a szervezetem mozgásigényét.

Azt már tudjuk, lelkészként hogyan készül az ünnepekre. S magánemberként, apaként?

– Nagyon szép hagyománya van nálunk, a családban a karácsonyi előkészületeknek. Ez leginkább a feleségem csodálatos szervezőkészségét dicséri. Nekem lelkészként ez a legzsúfoltabb időszakom, sokfelé kell eljutnom, még karácsony napjaiban is. Ezért fontos, hogy az az idő, amit együtt tudunk tölteni, minőségi idő legyen. Nálunk a mézeskalács-készítéstől kezdve a díszítésig a gyerekek részt vesznek minden előkészületben, pedig a két nagyobb már húsz- és huszonkét éves, a kicsi tizenegy. Nagyon megbecsülik a családi hagyományokat, és igénylik is. A feleségemmel fontosnak tartjuk, hogy hagyománya legyen annak is, ahogyan kapcsolatot tartanak az emberekkel. Ezért ebben az időszakban vendégül látunk kávéra vagy ebédre olyanokat, akik magányosak, úgy gondoljuk, talán ez kicsit oldja az egyedüllét fájdalmát. Szenteste előtt még azon a napon is próbálunk karitatív látogatást szervezni a gyerekekkel. A feleségem osztályfőnök egy gimnáziumban, és a diákjait is szeretné lelki élményben részesíteni, tehát az is természetes, hogy az adventi időszakban eljön az osztálya, mézeskalácsot sütnek, karácsonyi énekeket énekelnek, és előkerülnek a hangszerek. Nagyon szép napok, hetek ezek.Nem_lehet_ketfele_Jezusrol_ketfele_karacsonyrol_beszelni2

A gyerekek ezeket a hagyományokat biztosan tovább viszik a saját felnőttéletükbe. Ön mit kapott otthonról?

– Lelkész családból származom, ezért természetes volt számomra, hogy édesapámnak a család és az egyházközösség között kell megosztania magát. Egy kicsiny Veszprém megyei faluban, Csöglén nőttem fel, ahol édesapám tíz éven keresztül volt lelkész. Emlékszem a falusi karácsonyokra: hideg volt a templomban, de nagyon-nagyon meghitt, és én büszkén néztem édesapámat a szószéken, az oltárnál. Utána, amikor elment a falu, hirtelen csönd lett, és békésen tudtuk együtt tölteni a karácsonyt. Édesapám levette a Luther-kabátot, s már csak a mienk volt. Én is ezt próbálom átadni a gyerekeimnek: egy nagyobb közösséget pásztorolok, felelős vagyok értük, de utána meg tudom teremteni a családi ünnepek intimitását. Akár öten vagyunk, akár a nagymamákkal vagy a rokonokkal. Emlékszem arra is, hogy nagymamáék karácsonyfáját egy ötvenhatos Kossuth-címer is díszítette, a forradalom emlékére. Soha nem hiányzott a díszek közül. De emlékszem olyan karácsonyra is, ami a történelmi fontossága miatt maradt meg bennem. Az erdélyi forradalom, 1989: ünnepeltünk, és fél szemmel a tévét néztük. Átéltük a történelmet, és az ünnepek alatt szerveztük a segélyszállítmányok eljuttatását Erdélybe. Töltöttem karácsonyt külföldön, magányosan is. Huszonévesen Chicagóban tanultam, szerettem volna hazajönni, ám nem volt rá lehetőségem. Megismerhettem az amerikai közösség ünneplését, de nem volt az igazi, hiányzott az itthoni lelkiség. Volt olyan karácsony is, amikor a kőbányai szolgálatom során hajléktalanszállóra mentünk. Ugyanazt az igehirdetést mondtam el a hajléktalanoknak, mint később a Parlamentben a képviselőknek. És ez számomra fontos volt, mert jelezni akartam, Jézus ugyanolyan formában jött el minden emberhez. Lehet, hogy a körülmények egészen mások, de nem lehet kétféle Jézusról, kétféle karácsonyról beszélni.

És milyenek a mostani karácsonyok?

– Nálunk a karácsony menetrendje általában mindig ugyanaz: istentiszteleten kezdünk, ahol prédikálok, előfordul, hogy vidéken. Onnan együtt jön haza a család, és a gyerekek már izgatottak, várják a csilingelést, még a két nagy is. Amikor megszólal a kis harang, mind bemegyünk a karácsonyfához, elmondunk egy közös imádságot, énekelünk – ez általában jól megy, mert muzikális a család. Utána jön az ajándékok szétosztása. Mindenki elkezdi megkeresni a sajátját, de aki kibont egyet, arra mindnyájan odafigyelünk. Együtt örül mindenki, megnézzük, ki mit kapott. Ez persze jó sokáig tart, de ettől szebb lesz az egész, mert ezzel is szeretnénk kifejezésre juttatni, hogy az örömben is osztozunk egymással. Utána jön a vacsora, ami szenteste halétel valamilyen formában. Majd leülünk egy hosszú beszélgetésre.

Kálmán Alida