A_varosmajori_meselo_haz

A városmajori mesélő ház

„1927-ben építette Ladányi Jenő és felesége sz. Stern Ilona családjuk részére. Állították utódai. 2016.” – ez a felirat olvasható azon az emléktáblán, ami a nemrégiben felújított Városmajor utca 25/b alatti épületen áll. Egykori otthonáról Hajnalné Simonyi Eszter mesélt, aki hatvanöt évig lakott a történelem viharaitól folyamatosan tépázott házban.

„Nem tudom… Talán kellett volna rá még valami. Egy könnycsepp, vagy egy sárga csillag. Valami utalás. Mit gondolsz?” – kérdezi tőlem Hajnalné Simonyi Eszter, miközben a Városmajor utca 25/b alatti, nemrégiben felújított ház emléktáblájáról készült fotót nézzük. „Szerintem így is szép” – felelem szűkszavúan.

Néhány percig csendben figyeljük az épület pixelekből komponált mását. A múlt tisztelete nem kér szavakat.

Hatvanöt évig élt ebben a házban. Milyen emlékei vannak egykori otthonáról?

– A „Nicht vor dem Kind” generációja… Hatvanöt év – igen, pontosan ennyi időt töltöttem itt. A házat nagyapám építette édesanyám születésének örömére, 1927-ben. Itt nőttem fel, az épület minden szegletét ismerem. Nagyapám a Gazdasági Csúcsminisztérium magas beosztású irányítója és a Gyáriparosok Országos Szövetségének egyik vezetője volt. A zsidótörvények miatt azonban egyik napról a másikra lett nehéz az élet. A nyilasok hatalomra kerülésével az otthonunk sárga csillagos ház lett. A nagyszüleimet és édesanyámat a budapesti gettóba vitték. A háború végén a már kifosztott, félig romos épületbe tértek vissza. Semmijük nem maradt. Édesanyám 1947-ben férjhez ment; a nagyapám édesapámmal együtt mindent megtett azért, hogy újra otthon legyen a házból, ahová nem sokkal később testvérem és én is megszülettünk. Mindhiába… Az ingatlant 1952-ben államosították. A határozatot egy A4-es papíron kaptuk meg – azon a fecnin hevert a család munkája. Állandóan rettegtünk, hogy mi lesz velünk: maradhatunk, kilakoltatnak, kitelepítenek? A fájdalom és a kétség hónapjai voltak.

Mi történt?

– Az idő múlásával értettem meg a szüleimet. Csak anyaként tudtam felfogni, mit érezhettek, amikor nem tudtak ennivalót adni a testvéremnek és nekem, vagy amikor havat kellett forralniuk ahhoz, hogy mosakodhassunk. Sosem beszéltek az érzéseikről – talán így akartak megvédeni minket. Mindig is tisztában voltam azzal, hogy zsidó vagyok. Az 1956-os történésekre tisztán emlékszem. A kazánházban húztuk meg magunkat. Egy hajnalon bőröndökön ülve vártunk édesanyám barátnőjére. Gépfegyver volt a kezében, mögötte pedig ott állt egy teherautó. „Na, jöttök?” – kérdezte. Anyám visszanézett beteg szüleire, majd így szólt: „Nóra, mi maradunk.” Helyesen döntött. Még akkor is, ha százszor jobban élhettünk volna, ha elmenekülünk.

Hatvanöt évig élt a házban, a gyerekeit is itt nevelte fel. Nemrégiben egy pályázatnak köszönhetően sikerült felújítani az épületet. Miért döntött mégis úgy, hogy elhagyják az otthonukat?

– Édesapámnak volt egy íróasztala, amit elzárt előlünk. Mindig is kíváncsi voltam, mi lehet benne, de csak a halála után nyitottuk ki a lányommal. A magyar történelem mocska zúdult ránk. Ott hevertek előttem apám káderlapja, nagyszüleim menlevele és házassági dokumentumai – ez utóbbinak köszönhetően tudtam meg azt is, hogy a pozsonyi zsinagógában keltek egybe. A fiók „árulta el”, hogy anyámék, miután kihozták őket a gettóból, egy Vigadó téri házban bujkáltak. Az épület minden egyes szeglete emlékekkel van átitatva. Ezután nem sokkal néztem meg Szabó István A napfény íze című filmjét, majd elolvastam Lángh Júlia könyvét, az Egy budai úrilányt. Mindkettőnél ugyanaz történt: végigsírtam, és azt kiabáltam, hogy „plágium, plágium”. Kemény, de érzelgős ember vagyok. Mivel a nagyapám építette a házat, nem akartam csak úgy elhagyni. Tudtam, hogy rendbe kell hoznom. Az önkormányzat felújítási és értékvédelmi pályázata segítségével sikerült felújítani a házat. Még sosem láttam ilyen szépnek. Hálával és köszönettel tartozom a polgármesteri hivatal munkatársainak, amiért segítőkészek és kedvesek voltak. Szerencsés vagyok, hogy a felújítás során mindvégig kitűnő emberekkel működhettem együtt. Megnyugtat, hogy ilyen állapotban hagytam el az otthonomat, és az is, hogy nagyapám emlékére elhelyeztük az emléktáblát. Talán jobb is, hogy nincs rajta semmilyen jel. Számomra a történet így kerek.

Boussebaa Mimi