Emlékezés a hősökre a nemzeti gyásznapon
A forradalom és szabadságharc bukását máig nem heverte ki a nemzet, 1956. november 4-e a magyar történelem gyásznapja. Hatvan év múltán a Hegyvidék több pontján is megemlékezések zajlottak a hősök tiszteletére, akik megpróbálták a lehetetlent, és bátran szembeszálltak a hatalmas túlerővel. Küzdelmük elbukott ugyan, tettük azonban örök útmutatás a későbbi nemzedékek számára.
Bereményi Géza, Csoóri Sándor, Tamási Lajos és Zas Lóránt verseivel, népdalokkal és gyertyagyújtással emlékeztek ’56 hőseire a polgármesteri hivatal előtti téren november 4-én. A forradalom és szabadságharc leverésének hatvanadik évfordulóján rendezett ünnepségen Haagen Imre előadóművész, valamint Bakos Betti énekes és Dévényi Zoltán gitárművész tolmácsolta a szép sorokat és dalokat, majd a jelenlévők, köztük Fonti Krisztina alpolgármester és önkormányzati képviselők mécseseket gyújtottak a hősök tiszteletére.
A Hegyvidéki Önkormányzat és a POFOSZ XII. kerületi szervezetének képviselői a nemzeti gyásznapon felkeresték a Hegyvidéken található 1956-os emlékhelyeket. Koszorúkat helyeztek el a Pethényi úti és az Eötvös József parkban álló kopjafáknál, a nemzetőrök egykori, Maros utcai központjánál (a mai rendőrkapitányság épületénél), valamint Kokics Béla és Pópa Papp József Alkotás utcai emléktáblájánál.
Az ünnepi rendezvények egyik résztvevője volt Tamás István, aki tizennyolc évesen élte végig az 1956-os forradalom XII. kerületi eseményeit. Lapunknak elmesélte, hogy egy barátjával először a Széna tériek csapatát kereste fel, ott azonban nem tudtak nekik fegyvert adni, és a Maros utcai nemzetőrközponthoz irányították őket. Katonai képzettség híján főként őrzési, járőrözési feladatokat bíztak rá, néhány alkalommal pedig fegyvereket kellett szállítania.
„November negyedikén érkezett az utasítás, hogy tizenöt-húsz fős csapatokban induljunk nyugat felé. Mi a Széchenyi-hegyig jutottunk, ahol a vezetőnk azt mondta, nincs értelme továbbmenni. Fegyvereinket eldugtuk az erdőben, igazolványainkat a csatornába dobtuk” – idézte fel a vele történteket Tamás István, aki arról is beszélt, hogy többször is óriási szerencséje volt. Nemcsak a harcokban, például amikor nem sokkal a feje mellett suhant el egy légvédelmi lövedék, hanem a megtorlás időszakában is: mivel nem tudták beazonosítani, megúszta a retorziót.
„Sokaknak nem volt ilyen szerencséje” – tette hozzá. Megemlítette két társát, Kokics Bélát és Pópa Papp Józsefet, akik a végsőkig harcoltak a Déli pályaudvarnál. Őket elfogták, és 1958 tavaszán mindkettejüket kivégezték.
z.