Emlekezes_a_hosokre_a_nemzeti_gyasznapon

Emlékezés a hősökre a nemzeti gyásznapon

A forradalom és szabadságharc bukását máig nem heverte ki a nemzet, 1956. november 4-e a magyar történelem gyásznapja. Hatvan év múltán a Hegyvidék több pontján is megemlékezések zajlottak a hősök tiszteletére, akik megpróbálták a lehetetlent, és bátran szembeszálltak a hatalmas túlerővel. Küzdelmük elbukott ugyan, tettük azonban örök útmutatás a későbbi nemzedékek számára.

Bereményi Géza, Csoóri Sándor, Tamási Lajos és Zas Lóránt verseivel, népdalokkal és gyertyagyújtással emlékeztek ’56 hőseire a polgármesteri hivatal előtti téren november 4-én. A forradalom és szabadságharc leverésének hatvanadik évfordulóján rendezett ünnepségen Haagen Imre előadóművész, valamint Bakos Betti énekes és Dévényi Zoltán gitárművész tolmácsolta a szép sorokat és dalokat, majd a jelenlévők, köztük Fonti Krisztina alpolgármester és önkormányzati képviselők mécseseket gyújtottak a hősök tiszteletére.
A Hegyvidéki Önkormányzat és a POFOSZ XII. kerületi szervezetének képviselői a nemzeti gyásznapon felkeresték a Hegyvidéken található 1956-os emlékhelyeket. Koszorúkat helyeztek el a Pethényi úti és az Eötvös József parkban álló kopjafáknál, a nemzetőrök egykori, Maros utcai központjánál (a mai rendőrkapitányság épületénél), valamint Kokics Béla és Pópa Papp József Alkotás utcai emléktáblájánál.Emlekezes_a_hosokre_a_nemzeti_gyasznapon2Az ünnepi rendezvények egyik résztvevője volt Tamás István, aki tizennyolc évesen élte végig az 1956-os forradalom XII. kerületi eseményeit. Lapunknak elmesélte, hogy egy barátjával először a Széna tériek csapatát kereste fel, ott azonban nem tudtak nekik fegyvert adni, és a Maros utcai nemzetőrközponthoz irányították őket. Katonai képzettség híján főként őrzési, járőrözési feladatokat bíztak rá, néhány alkalommal pedig fegyvereket kellett szállítania.
„November negyedikén érkezett az utasítás, hogy tizenöt-húsz fős csapatokban induljunk nyugat felé. Mi a Széchenyi-hegyig jutottunk, ahol a vezetőnk azt mondta, nincs értelme továbbmenni. Fegyvereinket eldugtuk az erdőben, igazolványainkat a csatornába dobtuk” – idézte fel a vele történteket Tamás István, aki arról is beszélt, hogy többször is óriási szerencséje volt. Nemcsak a harcokban, például amikor nem sokkal a feje mellett suhant el egy légvédelmi lövedék, hanem a megtorlás időszakában is: mivel nem tudták beazonosítani, megúszta a retorziót.
„Sokaknak nem volt ilyen szerencséje” – tette hozzá. Megemlítette két társát, Kokics Bélát és Pópa Papp Józsefet, akik a végsőkig harcoltak a Déli pályaudvarnál. Őket elfogták, és 1958 tavaszán mindkettejüket kivégezték.

z.