Nincsenek_athidalhatatlan_kulonbsegek

Nincsenek áthidalhatatlan különbségek

Hitről, szolgálatról, kereszténységről és a Hegyvidékről is szó esett a „Próféta a saját hazájában?” című, a XII. kerület díszpolgárait bemutató beszélgetéssorozat novemberi találkozóján. A vendég ezúttal Lambert Zoltán, a Városmajori Jézus Szíve Plébánia plébánosa volt.

A reformáció ünnepén, október 31-én első alkalommal tartott közös megemlékezést legmagasabb szinten a Lutheránus Világszövetség és a Vatikán. Az ökumenikus alkalom végén közös állásfoglalást írt alá Ferenc pápa, a katolikus egyház vezetője és Munib Younan püspök, a Lutheránus Világszövetség elnöke. Elkötelezték magukat a további egységtörekvések mellett, és elérendő célként jelölték meg az úrvacsorai közösséget.
Erről a rendkívül fontos eseményről beszélt dr. Fabiny Tamás evangélikus püspök a Próféta a saját hazájában? című sorozat novemberi találkozójának kezdetén. A Magyarországi Evangélikus Egyház Északi Egyházkerülete, a Hegyvidéki Önkormányzat és a MOM Kulturális Központ közös rendezvényén a püspök és dr. Illisz László, az Evangélikus Információs Szolgálat vezetője ezúttal Lambert Zoltánt, a Városmajori Jézus Szíve Plébánia plébánosát kérdezte egyházi munkájáról és gyülekezete történetéről.
Bár korábban nem ismerte a programnak otthont adó Szilágyi Erzsébet fasori evangélikus püspöki hivatalt, Lambert Zoltán, mint mondta, jó kapcsolatokat ápol a keresztény felekezetekkel, így az evangélikusokkal is. Már a rendszerváltozás előtt rendeztek evangélikus, baptista és református lelkészek közreműködésével ökomenikus imatalálkozót a városmajori templomban, amely ebből az alkalomból zsúfolásig megtelt hívekkel.
Az ilyen kezdeményezéseket nemcsak az állam, de az egyházi vezetők sem nézték jó szemmel, a református lelkészt emiatt meg is dorgálták az elöljárói. Néhány évvel később kezdődtek a rendszeres ökomenikus imatalálkozók, amik keretében meglátogatják egymást a különböző gyülekezetek, így találkoztak a reformátusok, az evangélikusok és a katolikusok.
Lambert Zoltán felelevenítette a Kék Golyó utcai evangélikus gyülekezetben az ökomenikus imahét egyik napján történteket is. Azzal szerette volna köszönteni a házigazdákat, hogy ez a templom a városmajori plébánia legközelebbi szomszédja, de véletlenül úgy fogalmazott, hogy a „legszomszédabb szomszédunk”. Azóta ez a kijelentés egyfajta szállóigévé vált.
A plébános kijelentette, szívéhez közel áll az evangélikus egyház, mert úgy érzi, tanításban, gondolkodásmódban nincs áthidalhatatlan különbség az evangélikusok és a katolikusok között. Pedig a szemináriumi oktatás egyértelműen elítélte a reformációt, ami a nyugati egyházszakadáshoz vezetett. Mára ez az álláspont rengeteget változott, megszűnt a távolságtartás.
„Szolgálatom a városmajori plébánián 1968. szeptember elsején kezdődött, ez volt a második kápláni megbízatásom, előtte Csolnokon töltöttem egy évet. A Széna téren nőttem fel, vallásos családban, a Városmajorba jártam hittanra és ministrálni, így jól ismertem a környezetet. Rengeteg segítséget kaptam a társaimtól, tízen voltunk papok – most alig fele ennyi a létszámunk. Én kaptam a feladatot, hogy hittant tanítsak az általános iskolák felső tagozatosainak, először a templomban, aztán a közeli iskolákban” – beszélt papi szolgálata kezdetéről Lambert Zoltán, aki édesanyjával rendszeresen járt gyónni a városmajori templomba, ahol immár évtizedek óta ő maga gyóntat.
1956 szeptemberétől pannonhalmi diák volt, ezért a Széna téri eseményeknek nem lehetett tanúja. A megtorlást mégis megtapasztalta: Pannonhalmán november 4-e után jelentek meg az orosz tankok, és körbevették a kolostort. Az egyik harckocsi egy óriási víztározó felett állt, ha beszakadt volna, biztosan nem kímélik meg az épületeket és a bent lévőket. A diákokat így is kiterelték az osztályokból, falhoz állítottak, megmotoztak mindenkit, majd átkutatták a kolostort. Egy stencilgépen kívül nem találtak semmit, mégis elvitték az iskola igazgatóját, csak három év múlva térhetett vissza.
A papi hivatást Lambert Zoltán a ministránskori és a pannonhalmi élmények hatására választotta, érettségi után rögtön beiratkozott a szemináriumba. 1965-ben szentelték pappá, tizenegyed magával.
A gyülekezet tíz év alatt adta össze az építkezéshez szükséges pénzösszeget, így készülhetett el 1933-ban a főváros első vasbeton temploma a Városmajorban – mesélte a plébános. Végezetül a közönségnek kiosztott, Jézus imájából vett idézetet („hogy mindnyájan egyek legyenek”) értelmezve a kötelességre hívta fel a figyelmet, és arra intette a jelenlévőket, hogy együtt kell munkálkodni az egység megvalósulása érdekében.

sm.