Vilagsztar_a_MOM_Kulturalis_Kozpontban

Világsztár a MOM Kulturális Központban

Szinte külön stílusirányzatot képvisel a nemzetközi jazzvilágban Patricia Barber, a 61 éves zongorista-énekesnő. 1989-től jelennek meg lemezei, amiken elsősorban saját szerzeményeinek egyedi előadásmódjával hívja fel magára a figyelmet, de amikor más műfajokból vesz repertoárjára egy-egy dalt, azt is elképesztő kreativitással formálja a „saját képére”. Csaknem három évtized alatt megjelenő tizenhat albuma az egyetemes zene kimagasló értéke.
Felfokozott várakozás előzte meg fellépését európai koncertkörútjának első állomásán, a MOM Kulturális Központ színpadán. A telt házas nézőtéren mindenki mélyen átérezte, hogy egy kivételes tehetségű művész előadásának lehet tanúja, és áhítatos csendben hallgatta a senkivel össze nem téveszthető alt hangot, a briliáns zongorajátékot, a bőgő és a dob tökéletes kíséretét, amely az egymásra figyelés magasiskoláját nyújtotta.
Minden hang a helyén, semmi fölösleges magamutogatás, öncélú virtuozitás. Intelligens, intellektuális zene, szókimondó, olykor meghökkentő szövegek, elsősorban persze a saját kompozíciókban. Igazi versek, szellemes fordulatok, gyakran filozofikus gondolatok, nem a slágerek sekélyes „mondanivalója”. A művésznő tudatja velünk a lelkében dúló, akár viharos érzelmeket: öröm, bánat, düh, majd gyengéd érzelmek szólalnak meg a fekete-fehér billentyűk segítségével, Patricia Barber pedig dúdol, suttog, nyög – és gyönyörűen énekel. „Hab a tortán”, hogy rövid, közvetlen konferálásaival bensőséges kapcsolatot tud teremteni a közönséggel.
Az előzetes hírekkel ellentétben nem a Smash című album darabjait hallhattuk, bár az est csúcspontja vitathatatlanul a Scream volt erről a lemezről. Ezúttal nemcsak saját szerzeményeiből (Company, Code Cool, If I Were Blue, Shall We Dance), de említett átdolgozásaiból is tallózott. Sorjáztak a közkedvelt jazzsztenderdek is, mindkét „félidőt” instrumentális rész indította: Dave Brubeck szerzeménye, az In Your Own Sweet Way és a Duke Ellington zenekar nagy „slágere”, a Caravan.
Elhangzott a My Fair Lady egyik közismert betétdala (I Could Have Danced All Night), egy 19. századi gyöngyszem (francia nyelven, csak bőgőkísérettel), Dizzy Gillespie bebop száma a Groovin’ High, Frank Sinatra This Townja és a szűnni nem akaró vastaps miatt két ráadás is: a Doors Light My Fire-je és a késői Beatles gyönyörű melódiája, a Norwegian Wood. Kiváló illusztrációi a szinte közhellyé vált szlogennek: a jazzben nem a „mi”, hanem a „hogyan” a lényeg.
A három művész a triójáték minden szépségét bemutatta, intim, artisztikus környezetet biztosított a kiemelkedő zenei anyagnak. Fontos szerepet kapott Patrick Mulcahy bőgős, akinek szépen felépített szólói megérdemelt sikert arattak. Jon Deitemyer dobos érzékenyen, a dalok karakteréhez igazodva játszott, tökéletes harmóniában a többiekkel.
Nem felejthetjük el megemlíteni a kifogástalan hangosítást, a diszkrét világítást és a közönség olykor visszafogott, de mindenkor helyénvaló reagálását, ami mind hozzátett kicsit ehhez a felejthetetlen estéhez.

Márton Attila