A_Hegyvidek_novenytakaroja_regen

A Hegyvidék növénytakarója régen

Arról, hogy milyen kerteket és parkokat találunk a kerületben, nem kell sokat írni, hiszen minden környékbeli látja, szerencsés esetben műveli is ezeket otthon vagy a közterületeken. De hogyan nézhettek ki az itteni domboldalak a történelmi időkben? Ez már nem is olyan magától értetődő.
Honfoglaló eleink, amikor először belovagoltak a Kárpát-medencébe, azt találták itt, amit vártak, ugyanaz az erdős sztyepp fogadta őket, amit a vándorlásuk során megszokhattak. A kisebb-nagyobb erdőfoltok között és körül rétek zöldelltek, a síkságokon mocsarak, a hegyekben összefüggő erdők lehettek.
Meglepetés akkor érte őket, amikor nyugat felé portyáztak. Ott ugyanis gyökeresen megváltozott a táj képe, magas hegyek, összefüggő erdőségek következtek, amik már nem voltak alkalmasak a megszokott vándorló legeltetéses életforma folytatására. Így hát nem is kizárólag a letelepedés jól felfogott érdekétől vezérelve, hanem a továbbvonulás növényföldrajzi akadályai miatt (is) ragadtunk itt, a keleti sztyeppék utolsó nyugati szegletében.
A mai Budai-hegység Dunára néző lába akkor valószínűleg erdővel borított táj volt. Ahogy megkezdődött Buda kiépülése, lassan a környező területeken is megjelentek a gazdálkodó földművesek, de tudjuk, hogy még évszázadok múltán is kedvelt vadászterületnek számított a mai XII. kerület. Például a Zugliget Mátyás király vadaskertje volt, talán ebből az időből származik a Fácános területnév.
A vár nyugati faláról körültekintve csak igazságos uralkodónk korára változott jelentősebben a kép, ekkorra a dombok déli oldalait mind jelentősebb mértékben foglalta el a szőlő. A szőlőtermesztésnek nemcsak élvezeti vonatkozása volt, hanem népegészségügyi is.
Ebben az időben a vár körül – dacára a ma ismert számtalan hőforrásnak – kevés volt a tiszta, iható vizet adó kút. Nem véletlen, hogy a kerületben található források (Város-kút, Béla-forrás, Kút-völgy) különös megbecsülésnek örvendtek, és vizüket csővezetékeken keresztül a várig vezették.
A török hódoltság idején a szőlősgazdák egyfajta védelmet élveztek, mert bár a mohamedán hódítók nem éltek a borfogyasztás lehetőségével, viszont annál inkább élvezték a beszedett különadók hasznát. Újabb évszázadokkal később a pesti oldal is fejlődésnek indult, ott is elterjedt a szőlő. A homokos talajon azonban a fehér szőlő bizonyult jobbnak. A felfutó bortermelés hatására a budai szerb, rác és sváb bortermelők először protestáltak, majd ültetvényeiket gyorsan a népszerű fehér fajtákkal cserélték le, ami a bor komoly silányulásához vezetett.
A jelentőségüket vesztett kertek helyét ekkor kezdték átvenni a terjeszkedő város lakóházai, villaépületei. Egy ilyenbe költözött Jókai Mór is, aki akkurátus kertészeti jegyzeteket készített. Ő maga is telepített szőlőt, és neki is meggyűlt a baja a filoxérával, amely az 1850-es évektől kezdődően a magyarországi szőlőterület kétharmadát elpusztította.
Ez a változás vethetett véget véglegesen a hegyvidéki szőlőkultúrának, és nyithatott utat annak a beépülésnek, ami a mai napig meghatározza a kerület képét. Szerencsére azonban itt-ott még élnek fák, foltokban megmaradtak növénytársulások, amik a kerület korábbi növénytakarójának emlékét őrzik.

(Barta)