A_gyerekekkel_valo_foglalkozas_alazatra_tanit

„A gyerekekkel való foglalkozás alázatra tanít”

Nemzetközi hírű táncos, bejárta a fél világot. Ma azonban már nem(csak) öt kontinens színpadain lehet találkozni vele, hanem a Jókai Klubban is, ahol gyerekeket tanít táncra, mozgáskultúrára. Finta Gábor, a Budapest Musical Iskola 35 esztendős alapítója olyan elhivatottsággal és szeretettel osztja meg tudását, hogy tanítványai sokszor abba sem akarják hagyni az órákat. Bár azt mondja, táncosként lassan nyugdíjaskorba ér, a színpadnak még nem fordít hátat. Tervei között azonban már nemcsak fellépések szerepelnek, hanem sok minden más is.

– A kisfiúból, aki főleg focizni szeretett, hogyan lett táncos?

– Ez elsősorban édesanyámnak köszönhető. Tizennégy évesen még nem nagyon tudtam, mi akarok lenni. Voltak ugyan terveim: szőlész-borász, vagy a tejipari szakközépiskola… De ott olyan fura volt a légkör, természet közeli minden, és egy tizennégy éves gyerek nem feltétlenül csak arra vágyik, hogy egy erdő közepén tanuljon. Aztán édesanyám talált egy iskolát Pécsett, ahol a mozgás a tananyag része volt. Suli után mindig focizni jártam egy csapatba, állandóan fáradtnak éreztem magam a tanulás mellett. Itt meg tanítási idő alatt edzettünk. Igaz, nem focipályán.

– Azt értem, hogy egy tizennégy éves fiú nem vágyik feltétlenül az erdőbe. De a balett-terembe igen?

– Őszintén mondom, engem oda tulajdonképpen vittek, azt mondták, az egy jó iskola. De akkor lettem meggyőzve igazán, amikor megláttam, milyen sok a lány. Aztán felvettek – ha jól emlékszem, hárman voltunk fiúk. Veszprémből a Pécsi Művészeti Szakközépiskolába kerültem, és nagyon megszerettem a táncot. A balettra helyezték a fő hangsúlyt, engem viszont mindig az érdekelt, ami kicsit más, szokatlan. Mint a kortárs és modern tánc. Ezért a középiskola után jelentkeztem a Rotterdami Táncakadémiára. Beültem a kocsiba egy táskával, és mentem az ismeretlenbe. Csak az iskola címét tudtam, és azt, hogy az a legjobb intézmény Európában. Én voltam talán a harmadik, aki Magyarországról odakerült. Ráadásul azonnal a harmadik évfolyamba! Jaj, ez nagyon kínos volt… Ugyanis jó ideig nem tudtam, hogy nem elsős vagyok, meg sem fordult a fejemben. Később világosítottak fel, én pedig még vissza is kérdeztem: ez nem az első évfolyam harmadik csoportja? Mondjuk, gyanús lehetett volna, mert mindenki idősebb volt nálam az osztályban, és nagyon tehetséges…

– Milyen volt ott lenni? Milyen volt tizennyolc évesen kiszakadni a megszokott közegből?

– A kiszakadással nem volt bajom, hiszen tizennégy éves korom óta kollégiumban éltem. A nyelv azonban nagyon megnehezítette a dolgomat. Szinte semmit nem értettem, nem tudtam kommunikálni, a tárgyakat csak bemagoltam. És hát kemény volt a sok gyakorlás is, a fizikai munka; reggel fél tíztől este kilencig tanultunk, táncoltunk. Mindemellett magamnak kellett kialakítanom az életemet. Azt gondolom, akkoriban még nem voltam felkészülve erre. Persze, megérte, hiszen nagyon jó, humánus volt a vezetés, tele újításokkal, sok koreográfus fordult meg ott, a tánciskolák Mekkája volt. Nemcsak bennünket néztek meg társulatok, de mi is megtanultuk, hogyan keressünk munkát.A_gyerekekkel_valo_foglalkozas_alazatra_tanit2

– Úgy tűnik, ezt valóban jól megtanították, hiszen onnan egyenes útja vezetett a Belga Királyi Baletthoz.

– Amikor a Belga Királyi Balett felvételijén jártam, teljesen felszabadultan táncoltam, nem foglalkoztam semmivel, sőt, még siettem is, mert aznap volt egy előadásom. A produkcióm végén azt mondták, várnak hétfőn. Arra gondoltam, biztos egy következő fordulóra, mert rengeteg jelentkező volt. Aztán amikor hétfőn visszamentem, már fizették a gázsimat. A Charleroi/Danses társulatába tényleg a világ minden tájáról érkeztek vezető táncosok. Frédéric Flamand-nak hívták a társulat igazgatóját, róla írom most a doktorimat. Ez a sokszínűség jellemezte a repertoárt is, a klasszikustól a modernig. Egy átalakulóban lévő együttes volt, amely 2004-ben megszűnt. Azért sokat kaptam, hiszen beutaztuk a világot, de nem éreztem jól magam. Lendületesebb közegre vágytam, és úgy éreztem, váltanom kell. Felfedeztem az Ausztrál Táncszínházat, amely nagyon megtetszett. Táncoltak hiphopot, klasszikus balettet és sok mindent – fantasztikusan! Londonban tartottak egy válogatást, ahová meghívtak, végigcsináltam a két vagy három napig tartó felvételit. Végül ketten maradtunk, egy Fülöp-szigeteki lány és én. Tehát elvileg felvettek, és mehettem volna… A gyakorlatban viszont nagyon sok probléma adódott a papírokkal. Nem is tudom, miért döntöttem úgy, ahogy, de elmentem Szegedre. Gondoltam, rendeződik a helyzet, és utána repülhetek is Ausztráliába. Végül mégis Szegeden ragadtam. Pedig nagyon akartam utazni, mert még a kinti koreográfusi akadémiára is felvételiztem, és fel is vettek.

– Ausztrália helyett Szeged. Nem bánta meg a döntését?

– Nem tudom, hogy megbántam-e, hiszen azt sem tudom, hol tartanék, ha… Szakmai szempontból biztos, hogy rosszul tettem. Az, hogy bekerülhetek a világ egyik legjobb együttesébe, nyilván nem csak presztízsből lett volna jó. Viszont a Szegedi Kortárs Balettnél minden megvolt, ami számomra fontos. A morál, a jó társaság, a hangulat, a munka.

– A szegedi időszak sokáig tartott?

– Majdnem kilenc évig. Jó ideig nagyon szerettem ott lenni, aztán megváltozott az együttes szerkezete, más táncosok jöttek, már nem volt meg az a varázs, ami régen. Emlékszem, a harmincadik születésnapomon arra gondoltam: amíg megtehetem, csináljam azt, amire vágyom! Felvételiztem a Vámpírok bálja musicalbe, Simon Editékhez. Szólószerepet kaptam, fantasztikus élményt jelentett. Közben jelentkeztem a Táncművészeti Egyetemre, mesterszakra, ahol moderntánc-pedagógusi diplomát szereztem.

– Tehát azt tudta, hogy a tánccal akar foglalkozni később is. Nem is volt olyan terve, hogy vált, és kipróbál valami egészen mást?

– De! Közben elvégeztem a mezőgazdasági technikusit is… A család amúgy is azt akarta, hogy „ne csak hobbim legyen, hanem munkám is”, ahogy mondták. Ám úgy alakult, hogy nem bírtam kiszállni a táncból. A mai napig nem tudom abbahagyni, pedig megpróbáltam. Amíg a testem ilyen fizikai állapotban van, addig kár lenne.

– Nemrégiben egy különleges produkció szereplője lehetett. A Gellérthegyi álmok című kamaradarab feldolgozását vitték színpadra Schell Judittal. Karinthy drámája, tánccal elmesélve – nem kis vállalkozás.

– Én is így gondolom. Hatalmas élmény volt, a megvalósítás első fázisától az utolsóig. Amikor elkerültem Szegedről, önálló munkákon akartam dolgozni. Csakhogy mindig beleszaladtam abba, hogy nem sokan akarták velem együtt azt, amit én. A támogatások is elkerültek, úgy pedig nehéz az önmegvalósítás. Akkor jött a lehetőség, hogy megcsinálhattuk, amit megálmodtunk. Judittal gördülékeny volt a munka, és különleges energiájának köszönhetően felejthetetlenné tette a produkciót számomra. Ez egy elég komplex előadás: tánc, látvány, zene és szöveg… Vannak még darabterveim, újabb koreográfiák, újabb előadások, igazi, látványos színházi projektek, de ennek egyelőre nagyon az elején vagyunk. Közben pedig a csapatommal építjük az iskolánkat.A_gyerekekkel_valo_foglalkozas_alazatra_tanit3

– Ami már két éve működik a Hegyvidéken, a Jókai Klubban. Szeret gyerekekkel foglalkozni?

– Megszépíti a lelket! Jó érzés értéket képviselni. Minden együtt töltött alkalom után más-más dolgot veszek észre, amiben fejlődtek, változtak, ügyesebbek lettek.

 – Nem hiányzik, hogy újra tagja legyen egy társulatnak?

– Itt van az iskolám, amelyet Németh Krisztinával alapítottam, ez egy olyan közösség, amit nagyon szeretek, tele tehetséges növendékekkel. Bár a mindennapi tréning hiányzik, azt edzéssel helyettesítem. Sokat gondolkodtam azon, miért nem tudtam korábban elkezdeni foglalkozni gyerekekkel… Ennek köze lehet az exhibicionizmushoz, a művészléthez, mert egy ideig az emberben túlságosan benne van, hogy önmagát akarja megmutatni. A gyerekekkel való foglalkozás viszont alázatra tanít. Kicsit kiszakít saját magamból, és azt gondolom, erre minden táncosnak, művésznek szüksége lenne. A tanítással a megszerzett technikai tudás elmélyül, részletgazdagabb lesz.

– Advent időszakát írjuk. Hogyan emlékszik vissza gyerekkora ünnepeire?

– A karácsonyok meghittek voltak! Összejöttünk a rokonokkal, nagy családként ültük körül a karácsonyi asztalt. Aztán sajnos elvesztettük édesapámat, amikor tizennégy éves voltam, és megváltoztak az ünnepek. Édesanyámmal ketten maradtunk, és kettesben karácsonyozni nem volt ugyanaz. Az a jó, amikor nagyobb társaság jön össze, akár veszekednek, panaszkodnak, de aztán jön a nevetés, az ajándékozás, a játék.

– Nem hiányzik?

– A régi karácsonyok hangulata nagyon. Mióta párommal, Krisztivel együtt vagyunk, kezdenek visszatérni azok az érzések, amiket egykor szenteste éreztem. Nekünk még nincsenek gyerekeink – majd ha lesznek, biztos újra egy egészként élem majd meg a karácsony szentségét.

– A barátaival nem jönnek össze karácsonykor?

– A karácsony a családé, de azokkal a barátokkal, akik az országban élnek, találkozunk, ha lehetőségünk engedi. Szegeden van egy baráti kör, amelyet meg szoktunk látogatni, a többiekkel Budapesten ünneplünk. Az ajándékokat az utolsó pillanatra szoktam hagyni. Igaz, amióta tanítok, egyre nagyobb örömet okoz az ajándékozás, ezért korábban elkezdem a vásárlást.

– Milyenek voltak a rotterdami és a belga karácsonyok?

– Az ünnepekre mindig hazautaztam, akkor nem voltak fellépések. Azért ami érdekes lehet, hogy itthon a Mikulás segítői a krampuszok, Hollandiában pedig a Fekete Péterek. Belgiumban a Mikulás hozza a karácsonyfát és a nagyobb ajándékokat is. Grand Place mellett laktam – ez Brüsszel központi tere –, így amikor kiléptem az utcára, azonnal a karácsonyi vásáron találtam magam, mintha a Diótörő elejébe csöppentem volna.

– Ha karácsonyra kérni lehetne valamit egy jó tündértől, mi lenne az? Mi az, ami hiányzik az életéből?

– Jelenleg nagyon boldog vagyok, és kiegyensúlyozott. Párommal békés otthont teremtettünk magunknak. Nem tárgyakra vágyok, lehetőségekre! Nagyon szeretném, hogy dolgozni tudjak, de úgy, olyan körülmények között, ahogy azt én elképzelem. A legjobb körülmények között szeretném tanítani a növendékeimet. Szeretnék létrehozni táncprodukciókat, ezzel a csapattal, amely most körülvesz, és profi táncosokkal. Még több olyan növendéket kívánnék, mint a mostaniak! Azt is kérném, hogy azok a feltételek, amiket az új produkciómhoz elképzeltem és megálmodtam, megvalósuljanak. Szeretném, hogy sikerüljön a doktorim, amit a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen elkezdtem. Több időt szeretnék olvasásra és kutatásra. S persze ha lesznek gyerekeim, legyenek egészségesek. És sorolhatnám még napestig…

Kálmán Alida