A_szobornak_az_a_lenyege_hogy_tapinthato_legyen1

„A szobornak az a lényege, hogy tapintható legyen”

A XII. kerületben több helyen is megcsodálhatjuk munkáit, tavaly ősz óta például a Gesztenyés kertben látható A szabadság szárnyaló madara című szobra. Boldi, azaz Szmrecsányi Boldizsár azonban nem csak városrészünknek, lakhelyének jól ismert képzőművésze. Alkotásaival a világ számos helyén találkozhatunk, munkásságát rangos nemzetközi elismerések dicsérik. Az idén tavasszal Munkácsy Mihály-díjjal kitüntetett szobrászművésszel beszélgettünk.

– Meglepte, hogy Munkácsy Mihály-díjat kapott? Mit jelent ez a pályáján?

– Természetesen jó érzés az elismerés. Mégis azt kell mondanom, nem ezért dolgozik az ember. Viszont minden díjnak van egy óriási hozadéka, legalábbis én így vagyok vele: arra köteleznek, hogy még többet, még jobban dolgozzak.

– Alkotásai, a Boldi-művek messziről felismerhetők, hiszen márványból, gránitból, kőből megmunkált, gömbölyű, tiszta felületek jellemzik szinte mindegyik munkáját. Mikor kötelezte el magát a nemes kő alapanyagok mellett?

– A budapesti egyetem előtt Bécsben tanultam szobrászatot, az ottani szobrász tanszék vezetője a nagy tehetségű görög művész, a néhány évvel ezelőtt elhunyt Joannis Avramidis volt. A kővel való ismerkedésem nála kezdődött, az ő műtermében találkoztam életemben először a kőnek, acélnak a legmagasabb szinten való megművelésével. Avramidis számára, mint egy igazi görög művésznek, a márvány állt az első helyen. Engem magával ragadott a művészete, de akkor még inkább „féltem az anyagtól”.

– Nem érezte magát elég felkészültnek a márvány megmunkálásához?

– Így is fogalmazhatnék. Nem művészeti középiskolába jártam, de kisgyerekkoromtól rajzoltam, a gimnázium második osztályára pedig már meg is fogalmazódott bennem, hogy a művészi pályát választom. Tudtam, hogy sokat kell még tanulnom. Fontos volt, hogy bekerüljek a Budapesti Képzőművészeti Egyetemre, méghozzá Somogyi József mesterhez, akinek ismertem az oktatási módszereit, és akitől tanulni szerettem volna. Így, mivel a bécsi eredményeimet nem vette át a magyar egyetem, felvételiztem, és második nekifutásra be is kerültem a mesterhez.

– Akinek ma is számtalan köztéri szobrát láthatjuk országszerte.

– Így van, és tőle valóban megtanultam a mintázás alapjait. A legtöbbször reggeltől délutánig, estig dolgoztunk, először portrékat mintáztunk, majd az aktok következtek. Két és fél évig, a haláláig jártam hozzá. S bár nem kísérte végig a tanulmányaimat, felbecsülhetetlen értékű rutinra tettem szert mellette. Bencsik István szobrászművész vette át a mester tanítványait, az ő hívására mentem el Villányba, az ottani mesteriskolába. Ott kezdődött a kővel való múlhatatlan szerelmem.

– Emlékszik arra, amikor először járt a carrarai márványbányában?

– Igen, fantasztikus élmény volt! Főiskolás voltam, és az egyik szobrász barátunk szervezett oda egy utazást. Akkor született a nagy álom: „Itt szeretnék dolgozni!”

– Ami aztán valóra is vált. Sőt, nem is egyszer tölthetett el ott hosszabb-rövidebb időt.

– Rengeteget köszönhetek annak az ösztöndíjrendszernek, ami diákkoromban működött. Még a diploma megszerzése után is háromszor-négyszer tudtam pályázni, így többször is eljuthattam Carrarába. Ugyan szerényen élve, de lehetőségem volt a munkára, és ami kis pénzem összejött, márványra költhettem. Kemény tanulás volt, de csodálatos időszak.A_szobornak_az_a_lenyege_hogy_tapinthato_legyen2

– Befolyásolta-e a művészi pálya választásában, hogy egy többgenerációs művészcsaládban nőtt fel, és olyan ősökkel büszkélkedhet, mint a Lechner-dinasztia?

– A pályaválasztásban nem játszott szerepet a felmenőim öröksége. Azzal együtt, hogy három testvéremmel együtt olyan nevelést kaptunk a szüleimtől, hogy tudtuk, kik voltak, mit alkottak. Számomra, aki egyedüliként a négy testvér közül képzőművész lettem, inkább erős motivációt jelentett a „nagyot”, maradandót alkotásra. Aztán, hogy ez sikerül-e, az utókor majd eldönti.

– Lechner Ödön kora egyik legérdekesebb, újító építésze volt. Mit érez, ha elmegy egy-egy épülete mellett?

– Végtelen sajnálattal tölt el, mennyire elhanyagolták, milyen méltatlanul bántak évtizedekig az épületeivel. Számomra Európában két igazán nagy jelentőségű építész van: Gaudí és Lechner Ödön. De míg Gaudíból világszenzációt tudtak csinálni, addig itthon odáig romlott, például, az Iparművészeti Múzeum állapota, hogy minden köve felújításra szorult. Japánban ugyanúgy tekintenek Lechnerre, mint a Kodály-módszerre. A hihetetlenül tiszta gondolkodásmódját, a stílusát világszerte csodálják. Az utóbbi években talán nálunk is elindult valami, és remélhetőleg méltó helyre kerül a művészi emlékezetben.

– Folytatódik a családi hagyomány? A gyerekei közül hivatott-e valamelyik a művészi pályára?

– Talán a középső lányom, aki szépen fest, erre indul majd, de ez az ő választása lesz. Tizenévesek a gyerekeim, a két lányom és a fiam is kreatív, nagyszerű kézügyességgel megáldott, ugyanolyan lelkesedéssel sportolnak, mint rajzolnak. Egyelőre ennyit tudok, aztán meglátjuk.

– A sport az ön életében is fontos szerepet játszik.

– Igen, hetente háromszor-négyszer teniszezem, fiatalkorom óta hozzátartozik az életemhez.

– A Hegyvidék Galériában, ahol most beszélgetünk, két gyönyörűen csiszolt, sima felületű szobra arra csábít, hogy megsimítsa az ember, a fehér márvány hűsítő ígérete szinte ellenállhatatlan.

– Úgy gondolom, a szobornak az a lényege, hogy tapintható legyen. Velem is sokszor előfordul kiállításokon, múzeumban, hogy olyan művekkel találkozom, amik szinte ösztönöznek a megérintésükre. De sajnos a legtöbb esetben ez nem lehetséges. Az én szobraimat meg lehet simogatni, sőt a köztéri szobraim legtöbbje olyan, hogy az emberek akár rájuk is tudnak mászni.

– Ez úgy hangzik, mint egyfajta művészi hitvallás.

– Azért tudni kell rólam, hogy a szobraimat elsősorban magamnak készítem. A köztéri műveket is úgy tervezem, mintha a saját parkomba vagy kertembe készíteném őket. Azt vallom, hogy van egy utam, amin megyek, vannak terveim, vázlataim, amit általában azonnal anyagban szeretnék látni. És ami éppen megérik bennem, abból lesz szobor. Végül elengedem és a saját életükre bocsátom őket.

– Türelmes ember?

– Ha türelmetlen lennék, akkor nem ilyen jellegű szobrokat készítenék. Arról nem is beszélve, milyen hosszú időt kell várni egy-egy márványtömbre. Ehhez a munkához hihetetlen türelem kell, és nagyon sok kitartás. Sőt, azzal is meg kell birkózni, hogy amikor elkészült a szobor, utána mindig még jobbat szeretnék.A_szobornak_az_a_lenyege_hogy_tapinthato_legyen3

F. Nagy Ágnes