Az_orvoslastol_a_mindenig

Az orvoslástól a „minden”-ig

Tizedik könyv, 80 év, felvétel a Szépírók Társaságába. Mindezt ünnepelték azok, akik ott voltak Telkes Margit születésnapján, egyúttal új kötetének bemutatóján a Próféta Galériában. A volt gyermekorvos a nyugdíjazása után kezdett el a Magyar Író Akadémia szemináriumaira járni, s fogott bele a novella- és regényírásba.

Leleteim, Ajándék a küszöbön, Botcsinálta történetek, Engedj el, Lebuktál, kisanyám!, Senkiember, Farkastorok, Meztelen karnevál, Vendégjátékos voltam – kilenc regény és novelláskötet, ami 2008 után született. Szerzőjük Telkes Margit, aki aktív éveiben gyermekorvosként dolgozott, csak a nyugdíjba vonulása után kezdett el írni, eleinte tollal és papírral, később már számítógépen. Mára a kortárs magyar irodalom jeles képviselőjeként tartják számon, nemrégiben pedig beválasztották a Szépírók Társaságának tagjai sorába. Bár a negyedik kötete után úgy érezte, „csak öt könyvre biztosított maga által”, az idei Ünnepi Könyvhéten jelenik meg a tizedik, Mégis – A boldog ház című műve, az IAT Kft. kiadásában.
Teljesen megtelt a Próféta Galéria a könyvbemutatóra, amelyen Telkes Margitot kérdezték írói hitvallásáról, Hernádi Judit színművésznő olvasott fel részleteket az új kötetből, és a könyv szerkesztője, Márton László író mesélt az írónővel évek óta tartó közös munkáról. A hosszú sorban kígyózó dedikálást kérőket megelőzve tettünk fel néhány kérdést az est főszereplőjének.

– Igazi lokálpatrióta, a novellái jó része a Hegyvidéken játszódik. Honnan ered a kerülethez való erős kötődése?

– Több mint hatvan éve lakom itt. Még a második világháború előtt a nagyszüleim a Béla király úton vettek egy félig kész házat, amit helyrehoztak. Ott laktam a családommal, aztán végzett orvosként Balassagyarmaton éltem egy darabig, majd visszajöttem a Kissvábhegyre. Azt, hogy író lettem, a kerületnek is köszönhetem. A Hegyvidék című újság meghirdetett egy novellapályázatot, A hely, ahol élek címmel; eszembe jutott egy téma, megírtam, és én nyertem el a különdíjat. Meglepődtem, mert addig leveleken és szakmai anyagokon kívül mást nem írtam, de jelnek tekintettem, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom. Utána négy évig jártam a Magyar Író Akadémia szemináriumaira, ahol rengeteget tanultam, és sok segítséget kaptam az első könyvemhez.

– Sokat látott-hallott orvosként, az idősebb emberek tapasztalatával kezdett el írni. Mindegyik történetének életből vett példák adják a magját. Kik az olvasói? A fiatalokat is elérik a szavai?

– Két korosztálynak írok: az időseknek és azoknak, akik idősek lesznek. A fiatalok majd megértik, ha megélik. Mindenki megtalálja az írásaim között azt, amelyik az ő korára vagy érdeklődésére vonatkozik, hiszen az élet minden területéről merítek.

– A családja mit szólt hozzá, amikor írni kezdett?

– Először talán csak úri passziónak tartották, de amikor látták, hogy minden rájuk fordított időn és a háztartási munkán túl a szabad időmben csak az írással foglalkozom, és ez örömet meg sikerélményt is szerez nekem, már komolyabban vették. Elsőként a férjem szokta elolvasni az írásaimat, értőn, kritikusan, a lányom és az unokáim pedig örülnek az én örömömnek.

– A negyedik könyve után mesélte egy interjúban, hogy a családtagjai túl szomorúnak tartották az addigi történeteit.

– Sajnos elég öreg vagyok már, az életben, a praxisom során is sok bánatot láttam, ezek óhatatlanul belekerültek a könyveimbe. De előtte is igyekeztem, és azóta is igyekszem a történeteimben az alagút végét fényesebbre csiszolni, és a jövőben egyre vidámabbakat készülök írni. Mind a szomorúbb, mind a derűsebb történeteknek megvannak a maguk tanulságai.

– Amikor egyszer megkérdezték, mit jelent önnek az írás, egy szóval válaszolt: mindent.

– A nyugdíjba vonulásom után nem tudtam beletörődni abba, hogy idős emberként csak lefelé mehet az IQ-m, az EQ-ról nem is beszélve! Mindig sokat olvastam, a betű, a leírt szó fontos része volt az életemnek. Az írásban találtam meg azt, ami igazán széppé teszi számomra az időskort.

V. K.