A_Kek_Golyo_utcai_cukorka-_es_csokoladegyar2

A Kék Golyó utcai cukorka- és csokoládégyár

Friedler Frigyes, „czukorkaáru készítésével és árusításával foglalkozó üzlettulajdonos” 1920-ban költözött a budai Kék Golyó utca 15/a számú házba, ahol az alagsor több száz négyzetméteres bolthelyiségében rendezte be gyárát. A rendkívüli tehetséggel megáldott üzletembert azonban a fővárosi cukrászok szélhámosnak tartották.
Nem volt szakmabeli, azt tartja róla a legendárium, hogy a „világ egyik legbizalmatlanabb emberének, Gerbeaud Emilnek” a kegyeibe férkőzve leste ki a titkait, és rivális csokoládégyárat alapított. Valójában soha nem lett Gerbeaud vetélytársa; az igaz, hogy „elcsábította” legjobb mártogatónőit, de a mesterség fortélyait külföldön tanulta.
Friedler Frigyes 1920 decemberében, az ünnepek előtt meghívta üzemébe Galetta Ferencet, a Revü Színház bonvivánját: „Mélyen tisztelt Uram! Ön a köztudatban mint a szerelem királya él. De mi tudjuk, hogy ön nemcsak a szerelmek királya, hanem a csokoládébonbonok és egyéb édességek fejedelme is […] Ez bátorít föl arra, hogy meghívjuk csokoládégyárunkba egy kis cukorkóstolóra. Minél hamarabb legyen szerencsénk.”
A színészt elkísérte Szenes Béla, a Színházi Élet újságírója is: „Konflis még úgy nem robogott a csendes Budán, mint mivelünk. […] Félóra alatt ott voltunk a Kékgolyó-utcában. A csokoládégyárban már vártak. Nem fehérruhás hölgyek, hanem egy elegáns úr, Friedler, a gyár igazgatója. Nagyszerű ember Friedler úr, felér tíz fehérruhás hajadonnal. Hosszú időt töltött külföldön, ahol a svájci és hollandi cukorgyártást tanulmányozta. Most idehaza csinálja azokat a bonbonokat, amelyek mögött messze elmaradnak a legfinomabb külföldi cukorkák is.A_Kek_Golyo_utcai_cukorka-_es_csokoladegyar1De milyen érdekes egy ilyen csokoládégyár! Galettával egészen oda voltunk a csodálkozástól. A fényképész meg úgy csodálkozott, hogy háromszor elrontotta a felvételt. Elfelejtett lemezt tenni a masinájába. Kóstolni nem felejtett el. Legalább megevett három kiló cukrot. […]
Ezalatt Friedler úr a gyártmányait mutogatta. Tizenkétféle drazsé, creme de nougat, creme de lerusquet, egymásután tűntek fel a legcsodálatosabb töltött csokoládék! Egy bonbonban féldeci francia cognac volt, a másikban likőrös meggy, a harmadikban olyan gyümölcs szulc, amilyenre a legjobb békeidőkből emlékeztünk, nem is beszélve a crémes töltelékekről, a marcipán szeletekről és egy bódítóan kellemes ízű kávécukorról, amely Molnár Ferenc »Uridivat« járól nyert elnevezést.”

Friedler Frigyes zseniálisan reklámozta magát közvetlen környezetében is. Karácsonykor a háromemeletes sarokház minden lakóját megajándékozta egy doboz édességgel, bonbonosdobozai tervezésére pedig felkérte Kozma Lajos építész-grafikust, akivel úttörőmunkát végeztek a csokoládéipar arculatának megújításában. „Egy magyar cukorka- és csokoládégyáros, aki a finoman suhogó Bonbonnerie Floris cég név mögé húzódott, üzleti sikerének munkatársává szegődtetett egy művészt, a mi grafikusaink egyik legkiválóbbját” – írta Nádai Pál a Magyar Grafika folyóirat 1921/6. számában.
A szaklapnak ugyanebben a kiadásában, A csomagolás művészete című cikkében pedig maga Kozma fogalmazta meg talán először a kereskedelmi grafika jelentőségét és társadalmi szerepét: „A század eleje még úgy tekintette a művészetet a reklámban, mint a néző szemének szánt csalétket, mint leplezését rideg, materialisztikus érdekeknek. Ma már ott tartunk, hogy itt is, mint minden megoldásnál, egységre törekszünk: a forma és tartalom egységére. […] Az iparművészet kultúrfeladatai itt valósulnak meg igazán, itt válik lehetővé, hogy a díszítés, a jó színek, a szép felirat, kellemes formájú dobozok, kedves csomagolópapírok olyan széles rétegekhez jussanak el, amit minden hivatalos propaganda sem bír elérni.”
Kozma Lajos szinte mesterének tekintette a bonbongyárost: „Tőle tanultam meg, milyen gonddal, aprólékos szeretettel kell elmélyedni egy doboz életébe, hol kezdődik ez a művészet, mennyiféle anyag és díszítésre alkalmas terület adódik itt. Maga a cukor formája, a cukor belső és külső köntöse, csárdás kis vignettája, az egyes kis cukorkák együttes színes bokrétája, a dobozban a papírpárna, a papírcsipke, a doboz fedelének belseje, a doboz formája, színes kosztümje, csomagolópapírba öltöztetett utcai ruhája, szalaggal, zsinórral fölékesített, dekoratív plombával ellátott pecsétje: mindennapi apró meleg gondolat azoknak a számára, akiknek a bonbon készül, a közönségnek. A Floris mesterétől tanultam meg, hogy ő csak közvetítője a művészetnek: az igazi megrendelő a közönség, és hogy mennyire érti ő ezt a nyelvet, mutatják a rövid idő alatt elért hazai és külföldi sikerei ennek az új magyar bonbon márkáinak.”
Friedler 1922-ben hivatalosan is Floris Frigyesre változtatta a nevét, s kölcsönökből sorra nyitotta az édességboltokat és cukrászdákat, de nemcsak itthon, hanem Bécsben, Berlinben is. Hitelezőinek részvényt ajánlott, ezért száztársú Florisnak csúfolták.
Csokoládégyára kilenc évig működött a Kék Golyó utcában, ekkorra kinőtte a helyiséget. Floris a Taksony utca 6. szám alá települt, társulva a San Thomé Csokoládé- és Cukorkaárugyárral, de a folyton veszteséget halmozó San Thomé 1935-ben csődbe ment.
Floris Frigyes Londonba menekült, ott kezdett csokoládét gyártani. Adósságait feleségére, Korondi Máriára hagyta, aki szintén igazgatósági tag volt a részvénytársaságban. A kétségbeesett asszony kinyitotta a gázcsapot, de egy nyitva felejtett ablak megmentette az életét, így a „Floris gyártmányok” még a negyvenes évekig a piacon maradtak.

Verrasztó Gábor