Rejtett_hazak_a_Hegyvideken1

„Rejtett házak” a Hegyvidéken

A napokban jelent meg Tabajdi Csaba történész tanulmánya a fővárosi rejtett házakról, azokról az épületekről, ahol a Belügyminisztérium tartótisztjei 1956 és 1990 között a lelepleződés veszélye nélkül találkozhattak informátoraikkal, besúgóikkal. A kutató közzétett egy térképet is, amelyen a több mint háromszáz fővárosi titkos objektum szerepel.
Hat hegyvidéki épület is található ezen: a Széll Kálmán tér 14. szám alatt „Metró” fedőnéven szerepelt a titkos lakás, a Németvölgyi út 14/b alatti ingatlan fedőneve – feltehetően a közeli Joliot Curie (ma: Királyhágó) tér miatt – „Zsoli” volt. A Hollósy Simon utca 7-es számú házban lévő találkozóhelyre „Tricikli” néven hivatkoztak, a Kléh István utca 7.-ben pedig „Márvány” néven szerepelt a belügyesek titkos lakása. Az önkormányzat közelében is tartottak fenn ilyen célú lakást, ez a „Tanács” nevet kapta az aktákban.
Érdekes, hogy még a Normafához közeli Eötvös út 35.-ben is működött egy ilyen titkos lakás, „35-ös K-villa” néven. Ez az elnevezés a korabeli szakzsargonra utal, hiszen a konspirált lakásokat jelezték K-lakásoknak. Tabajdi Csaba írásából teljes képet kaphatunk arról, hogyan működtek ezek a helyek, a tartótisztek hogyan keltették azt az érzetet a többi lakóban, mintha egy rendszeresen, életvitelszerűen használt otthonról lenne szó, a házmesterek megvezetésével vagy beszervezésével.
Voltak azonban korábban olyan épületek, amelyek funkcióját nem tudták eltitkolni, és a helybéliek pontosan tudták, mi történik a falak között. Ilyen például a svábhegyi Eötvös út 48. alatti villa, ahol az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) egyik titkos börtöne működött. Őrzésre, kínvallatásra használták az épületet, többek között a Rajk-per vádlottjait is ott tartották fogva.Rejtett_hazak_a_Hegyvideken2Szász Béla, a Rajk-per egyik mellékvádlottja Minden kényszer nélkül, valamint Nádas Péter Helyszínelés című könyvei az átélt borzalmakba engednek betekintést. Szász Béla így írt: „Valami garázsba hajthattunk. […] Kisegítettek a kocsiból, jobbról-balról belém karoltak, s megindultunk egy lépcsőn lefelé. […] A zárkában nem egyenesedhettem ki, mert mennyezetét ívelt pinceboltozat alkotta. […] Így indult meg csoportunk a folyosótorkolat felé, ahonnan először egy betongrádicson a földszintre, majd innen az első emeletre értünk. A följáró itt kiszélesedett. Ablakait fekete redőnyök zárták el a külső világtól és a nappali fénytől. Szemben, egy kétszárnyú ajtó felett, színes jelzőlámpák égtek. Szabadot jelezhetett, mert a fiatal nyomozó kopogtatás nélkül belépett. […] Egy csaknem teremszerű, hatalmas szobában találtam magam. A helyiség számos ablakát szintén fekete redőnyök borították. […] Persze az öt-hat nyomozó rúgással, öklözéssel, gumibot- és revolveragyütéssel pillanatok alatt letepert. Aztán megtiportak, majd rám telepedtek, így kényszerítették égnek talpamat, és most már egyikük ama háromnegyed körös gumibotütésekkel vert rájuk. Amikor visszavezettek a terembe, jobb szememet képtelen voltam kinyitni, arcomon, ruházatomon is nyílván meglátszott, ami a szomszéd szobában történt.”
Az Eötvös úti épület alagsorában szűk cellákat alakítottak ki, a hatszögletű, eltakart ablakú toronyszoba pedig a kínzások és kihallgatások helyszíne volt. Az épület mellett lampionos kerthelyiséggel rendelkező mulató szolgálta az álcázást.
Az 1956-os forradalom és szabadságharcot követően, az ÁVH feloszlatása után a Belügyminisztérium dolgozóit költöztették oda. A pince lejáratát befalazták, a garázst fészerré alakították át. Egyes pincehelyiségeket továbbra is el lehetett érni, az egyiket például sílécek tárolására adták bérbe.
A Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályát (ÁVÓ) 1948-ban alakították át a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságává (ÁVH). A hagyományos, titkosszolgálatok által ellátott feladatok mellett munkái közé tartozott az útlevél-ügyintézés, a katonai elhárítás, a határvédelem, valamint a büntető-, munka- és internálótáborok fenntartása.
Az ÁVH feladata volt a társadalom totális ellenőrzése, amit 1953-ra 40 000 fős besúgóhálózat segített. A szervezet annyira önállóvá vált, hogy a párt és vezetőinek egy része is tartott tőle, hiszen a pártot is megfigyelték. A közvetlen irányítás és felügyelet Rákosi Mátyás és a pártvezetés legszűkebb körének dolga volt. A szovjet mintájú koncepciós perek megrendezéséért is ők voltak a felelősek.
A szervezet óriási összegeket emésztett fel, ezért a költségvetési forrásokat zsarolással és pénzmosással egészítették ki. Két politikai börtönt üzemeltettek Budapesten, az Andrássy út 60. alatti ÁVH-székházat és a Belgrád rakpart 5. alatti pincebörtönt.
A kínzási módszerek közé tartozott a verés, a gúzsbakötés, a talpalás, a sóval etetés utáni WC-ből itatás, az éheztetés, a fejre rögzített csöpögtető berendezéssel való sanyargatás, az éjjel-nappal bilincsben tartás, az alvásmegvonás. A papokkal árammal telített feszületet csókoltattak meg. Elterjedt kifejezés volt a „csengőfrász”, ami az éjszaka Pobjedával érkező ügynökök megjelenését jelentette.
Leghírhedtebb vezetői Farkas Vladimir és Péter Gábor voltak. Ők az 1956-os forradalom idején karhatalmistaként vettek részt a rendszer védelmében, majd a felkelés leverésében, a résztvevők felkutatásában.
1956. október 25-én – miután a Kossuth tér háztetőiről a tüntetőkre lőttek – az Elnöki Tanács feloszlatta a BM alá tartozó ÁVH-t. Az ÁVH-s sorkatonákat rendőregyenruhába bújtatták. Október végére már csak a Köztársaság téri pártszékházban tartották magukat az ÁVH-sok, kilátástalannak ítélt helyzetükben céltalan kegyetlenkedésekre vetemedtek. A forradalom leverését követően a szervezetet feloszlatták.

Balázs Attila