Linzerke_es_az_orok_ifjusag

Linzerke és az örök ifjúság

Vidám, mozgalmas délelőtti program várta mindazokat, akik beneveztek a szépkorúak játékos sportvetélkedőjére. Nagy volt az érdeklődés, hat csapat készülődött a városmajori uszoda emeleti tornatermében. Készültek a játékmesterek is, minden csapathoz egy ifjú sportszervező „tartozott”.
„Eredetileg évente egy alkalommal terveztünk ilyen vetélkedőt, de az első olyan jól sikerült, hogy a játékosok unszolására tavaly még kétszer megismételtük a sportnapot – mesélte Móczán Mónika, a szervező Hegyvidéki Szabadidősport Nonprofit Kft. ügyvezetője. – Fontosnak tartjuk, hogy akárcsak a fiataloknak, az idősebbeknek is olyan feladatsort állítsunk össze, ami nemcsak megmozgatja őket, de látványos, mulatságos, és összekovácsolja a közösséget. A fődíj is csábító, a vándorkupa mellé VIP-jegyek járnak a csapattagoknak az új magyar film, a Kincsem vetítésére, s mindenki kap egy doboz nyalánkságot, sőt az első három helyezett csapat érmet is.”
Móczán Mónika két kérést intézett a megjelentekhez, miután köszöntötte őket: kifejezve, hogy barátságos vetélkedőre készülnek, öleljék meg egy társukat, majd visszaállva a tornasorba masszírozzák meg az előttük álló hátát, nyakát, aztán „hátra arc”, és tegyék ugyanezt, csak szerepet cserélve. Nemcsak beszélt azonban minderről, hanem példát is mutatott, bepattant a sorba, és a versenyzők nagy derültségére előbb masszírozott, majd hagyta, hogy kilazítsák az ő nyakát is. Az előtte és mögötte álló úriemberek kijelentették, tíz évet fiatalodtak a beavatkozás hatására. „Mit meg nem tesz az ember, hogy inspirálja a résztvevőket!” – mondta nevetve az ügyvezető igazgató.
A feladatokat Lohn Angéla, Kamen Ádám és Krajczer Antal sportszervezők állították össze. Hárman együtt sem többek talán 70 évesnél, de már rutinosnak mondhatók, hiszen negyedik alkalommal szervezték a szépkorúak sportnapját.
Hat kis asztalka körül gyülekeztek a csapatok, amelyek süteményekről kapták a nevüket, ily módon Zserbó, Csokis patkó, Linzerke, Islerke, Néro és Édes teasütemény készülődött a versenyre. Az első feladat az ismerkedést szolgálta, ki-ki bemutatkozott, és elárulta öt jó tulajdonságát, majd megemlített öt dolgot, fogalmat, amit nagyon kedvel, s ezek közül választott magának erre a délelőttre „indián nevet”, így lett például valakiből „Megbízható napsütés”.
Ezután mindenki sétálni indult, kezében egy apró tárggyal, amit a szervezők bíztak rájuk, lehetett az egy érme, vagy egy csat, és azt átadta a szembejövőnek, akinek meg kellett jegyeznie, kitől és mit kapott. Ha jól sikerült a cserebere, egy idő után mindenkihez visszajutott eredeti tulajdona, és a többiek megtanulták a nevét.
Ezután jött a java: egy kis bemelegítés, és kezdődött a sorverseny. Bóják között szlalomozva öt darab számmal lefordított szivacsot kellett egytől ötig sorba rakni, az a csapat győzött, amelyik a leggyorsabb volt. A következő feladatokat léggömbökkel játszották, a csapat egy tagjára minél több lufit kellett csíptetni a lehető legrövidebb időn belül, majd három versenyzőnek együtt öt léggömböt kellett minél tovább a levegőben tartania.
A versenyzők kedvenc száma következett, amit hangos drukkolás kísért: a „tánc utolsó vérig”. A hat csoport kiállított egy-egy táncoló párt, a férfiak bokájára lufit kötöttek, s a hölgyek feladata volt tánc közben kidurrantani az ellenfelek lufijait.
Levezetésként „agytornásztak” kicsit a hölgyek és az urak. Számokat és fogalmakat soroltak, megjegyezve az addig elhangzottakat. A végén már 14 félét kellett fejben tartani, a játékmesterek pontozták a hibátlan felsorolásokat.
Daróczi Krisztina szociális szervező a nézők között izgulta végig a vetélkedőt, ő már csaknem minden résztvevőt névről ismer. „A cél az volt, hogy nemcsak fizikai, de szellemi, lelki impulzusokat is kapjanak a versenyzők, és képesek legyenek egymásért, a csapatért erőfeszítéseket tenni” – mondta.
Az eredményhirdetés után a hatodik helyezettet az vigasztalta, hogy még ez is pontszerző hely lenne egy olimpián. Az első a Linzerke csapat lett. A „Mi a győzelem titka?” kérdésre tagjai a kupát magasra tartva, a fényképészek gyűrűjében állva kórusban válaszolták, hogy „az örök ifjúság”.

(Balajthy)