Bucsu_Tusa_Erzsebettol1

Búcsú Tusa Erzsébettől, a Hegyvidék díszpolgárától

Azok közé tartozott, akiknek volt élete a halál előtt. Több emberöltőre elég az a munka és teljesítmény, amit aktív éveiben végzett. A koncertjeivel, majd zenekurzusaival világot járt zongoraművész és tanár, a Hegyvidék díszpolgára, Tusa Erzsébet augusztusban távozott közülünk.

Tusa Erzsébet 1928. január 5-én született Budapesten, s bár korán kiderült a tehetsége, szülei nem a csodagyermek-pályát jelölték ki számára. Szeretetteli légkörben nevelkedett, s szeretetteli légkör vette körül középiskolás korában is.
A Baár-Madas Református Leánygimnáziumba járt, amelynek Áprily Lajos volt az igazgatója, akire „Mesterként” tekinthetett. Ekkoriban fejlődhetett ki benne az a fogékonyság, ami érzékennyé tette a művészi életforma iránt. Korán felébredt felelősségtudata – hogy megfeleljen az általa elismert pedagógus róla alkotott elképzelésének, azaz hogy tehetsége-tudása legjavát adja. Nem véletlen, hogy zeneakadémistaként felfigyelt a Bartók zenéje iránt már akkor szinte megszállott érdeklődést mutató Lendvai Ernőre, akinek később felesége lett, s akitől két gyermeke született.Bucsu_Tusa_Erzsebettol2Hivatalos életrajzokban nem szereplő, ám mégis meghatározó jelentőségű dátum 1948. június 4-e. Ekkor egy ünnepi Bartók-koncert keretében az akkoriban még rendkívül ritkán játszott, azóta népszerűvé vált mű, a két zongorára és ütőhangszerekre komponált Szonáta előadásában vett részt. A másik zongora szólamát Lendvai Ernő játszotta, az ütőhangszeres szólamokat Hubl Adolf és Varasdy Ernő, és a mai gyakorlattól eltérően karmesterrel adták elő az igényes kamaraművet, Blum Tamás vezényletével.
Ez a mű a későbbiekben is fontos a pályáján: Bartók özvegye, Pásztory Ditta zongoristapartnereként is műsorra tűzhette, aminek különleges értékét az adta, hogy Ditta asszony Bartók halála óta senkivel nem játszotta. Ismeretségük ugyancsak interpretációtörténeti eseményhez kötődik: Tusa Erzsébet nevéhez fűződik Bartók fiatalkori, zongorára és zenekarra szánt Scherzójának az ősbemutatója. Ekkor hallotta őt Pásztory Ditta, s az ekkor szerzett benyomása eredményezett később tartós előadóművészi kapcsolatot.
„Gyermekkoromban nálunk, odahaza, mindig szólt a Kossuth Rádió, s egyszer egy varázslatosan szép zongoramuzsikára lettem figyelmes – emlékezett vissza a művészt jól ismerő Fittler Katalin. – Ekkor »szólított meg« először Debussy, és a lekonferálásból tanultam meg Tusa Erzsébet nevét. Csak jóval később jutottam hozzá lemezfelvételéhez. Később, egy Bartók-zongoraversenyt követően látogatást tehettem Szegeden a művészszobában, ahol konzis lánykák sokasága ostromolta autogramért. Ő oly kedvesen beszélgetett röviden a fiatalokkal, amire utána is ritkán láttam példát. Azt is szokatlan élmény volt látni, ahogy a férjéhez, Lendvai Ernőhöz érkező főiskolásoknak ajtót nyit, majd kávét főz.”
Aztán jöttek a koncertező művészi pálya „csillagos órái”. Az Országos Filharmónia szólistájaként 1967-től országszerte rendszeresen koncertezett, gyakran versenyművek szólistájaként, majd rendszeresen Lantos István négykezes, valamint kétzongorás partnereként. A csillagos órák közé sorolható megannyi vendégszereplés több kontinensen; hangversenyein idővel népszerűsítve azt a típust is, amikor az előadó a közönségét megszólítva beszél a művekről. Repertoárjának gerincét Bartók, Liszt és Debussy művei képezték, hazai és külföldi rádiófelvételek sokasága mellett lemezfelvételek örökítik értékes interpretációit az utókorra.
Miként Tusa Erzsébet tehetsége, úgy érdeklődési köre sem korlátozódott szűkebb értelemben vett „szakmájára”. Már diákkorában is figyelmes zenehallgató volt, rendszeresen járt operába, a hangversenyeken a művekre és az előadókra egyaránt figyelt, s ehhez járultak még az olvasmányélmények.
Nem véletlen tehát, hogy tanárként, bármilyen korosztályt is tanított, fontos szerepet szánt az élményeknek is, magasabb szinten pedig a művészi és tudományos megismerésnek és szemléletmódnak. Tanított zeneiskolában Szombathelyen (egyik első növendéke később a Salzburg Mozarteum professzora lett), később középfokon Győrben, Szegeden és Budapesten, majd felsőfokon a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanárképző intézetében). Végül, de nem utolsósorban, Japánban íródott a pedagóguspálya utolsó fejezete, a Tokióban, a Musashino Zeneakadémián töltött másfél évtizeddel. Folytatódott volna tovább is, de egészségi állapota nem tette lehetővé.
Japánban tartózkodása idején azok a társaságok (INTART, ZETA, EPTA HUNGARY), amelyeket alapított, vagy amelyek életben tartásáért energiát nem kímélve – szervezéssel, lelkesítéssel, ötletekkel – dolgozott, fájóan nélkülözték. Hiányzott a „motor”, az értelem és érzelmi elkötelezettség kettősségével működő energiaforrás.
Tanítása nem korlátozódott a hangszerére. Gyerekekben és fiatalokban ébresztette fel a szépség és az értékek iránti igényt. Részt vett a zenetanár- és zongoraművész-utánpótlás nevelésében, emellett tanított minden olyan fórumon, ahol lehetősége nyílott rá: rádióműsor-sorozatokban és alkalmanként a legkülönbözőbb szimpóziumok keretében. Azok közé a muzsikusok közé tartozott, akik szavaikkal ugyanolyan plasztikusan tudják átadni tudásukat, mint ahogyan a zeneműveket játsszák hangszerükön. Hasonló igényességgel vetette papírra gondolatait tanulmányok vagy épp kötetek formájában.
Elkötelezetten ismertette meg a külfölddel a magyar művészi értékeket, ezért jelentetett meg tanulmányokat idegen nyelven is. Elkötelezetten törekedett arra, hogy Lendvai Ernő munkásságát mind többen megismerjék. Férje halála után gondoskodott művei újrakiadásáról, némelyiknek több nyelven való megjelentetéséről.
„Azok közé tartozott, akik tudnak lelkesedni, s olyan élmények fedezetével tanított, amelyeket maga is átélt – írta róla Fittler Katalin. – Zongorázása, billentéskultúrája felejthetetlen mindazok számára, akik még hallhatták őt játszani. Szerencsére a hangfelvételek a későbbi generációknak is közvetítik ezt az értéket. Külföldi tapasztalatainak tanulságát igyekezett idehaza is közkinccsé tenni. Az osztrák IGPE (Nemzetközi Poliesztétikai Nevelési Társaság) munkájában való részvétele késztette arra, hogy az integratív zenei nevelés iránt fogékony zenetanárokon túl a kulturális élet más területein működő tudósok és művészek közreműködésével szervezzen rendezvényeket.”
Nemigen kényeztették el hivatalos szakmai elismeréssel: negyvenévesen kapott Liszt-díjat, és bő egy évtized múltán lett Érdemes művész, 1979-ben. A Bartók–Pásztory-díj 1995-ben jutott osztályrészéül. 2003-ban tüntették ki a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével, s már visszavonultsága idején lett a Hegyvidék díszpolgára (2012). Szép gesztus, csakúgy, mint az utolsó emlékokmány, amellyel az osztrák IGPE fejezte ki tiszteletét az egykori vezetőségi tag iránt, az értékes szakmai múlt visszaköszönő emlékeként.

(Sz.)