A_keresztenyseg_es_a_felelosseg2

A kereszténység és a felelősség

Volt falusiak, majd városi „munkásgyülekezet” lelkésze, húsz éve vezeti a svábhegyi közösséget. A Hegyvidék legújabb díszpolgára, Bogárdi Szabó István püspök szerint ma vizuális világban élünk, de abban reménykedik, hogy harminc-negyven éven belül, amikor az emberiség megcsömörlik az internet adta sok képtől, az emberek újra visszatalálnak a szívhez utat törő szavakhoz.

– Az avatási ünnepségen azt mondta: nem tudja, hogy díszpolgárként mi a „dresszkód”, azaz az öltözködésben való elvárás. Meg is kérdezte a feleségét: „mostantól már sohasem mehetek le rövidgatyában a zöldségeshez?” A március 15-én kapott Széchenyi-díj után is felmerült önben ez a kérdés?

– Nem, az más helyzet volt. Azt az elismerést a tudományos munkámért kaptam, amely mögött nem maga az ember jelenik meg, hanem a tevékenysége. Nem számít, hogy az a tudós, aki, mondjuk, felfedez egy a periódusos rendszerbe bekerülő új elemet, vajon jól öltözött, decens úriember-e, vagy kócos hajú lángelme. Nem arra gondoltam, hogy aki díszpolgárrá válik, annak mindig díszruhában kell járnia, hanem arra próbáltam utalni, hogy a megtisztelő kitüntetés után is szeretnék ugyanaz az ember maradni, aki eddig voltam.

– Mit értett azalatt, hogy 1997-ben, amikor egy kőbányai „munkásgyülekezetből” érkezett a Budahegyvidéki Református Gyülekezetbe, meg kellett tanulnia az „értelmiségi kerület” észjárását, gondolkodásmódját?

– Azért mondtam el ezt a különbséget, hogy jelezzem: bármely felekezetről is legyen szó, a lelkipásztoroknak igen erősen oda kell figyelniük arra a közösségre, arra a közegre, arra a világra, ahol szolgálnak. Említhettem volna azt is, hogy mennyire másképp gondolkodnak az emberek abban a dunántúli kis faluban, ahol a kőbányai körzetem előtt szolgáltam. Ez így természetes, hiszen más körülmények között élnek, mások a mindennapi gondjaik, kérdéseik. Falun nőttem fel, nekem az volt a természetes közeg, így Budapestre kerülvén a városi létet, a városi embereket is „meg kellett tanulnom”. A lényeg mindenütt ugyanaz: akik egy lelkész gondoskodására vannak bízva egy-egy gyülekezetben, azok egyformán figyelemre és szeretetre méltók.]

– Arról is szólt, hogy „vizuális kultúrában élünk, ezért nehezebb szavakkal eljutni az emberekhez, de az emberi szívhez a szó töri meg az utat”.

– A mozi és a tévé a huszadik század leleménye, de az internettel jelent meg dominánsan az a világ, amikor pillanatok alatt milliónyi kép zúdul az emberek agyába. Nem véletlen, hogy ha kinyitjuk a számítógépünket, akkor „felületről” beszélünk. Számolnunk kell azzal, hogy a fiatal nemzedékek már digitális bennszülöttekként nőnek fel, s hogy a modern oktatásban egyre inkább a vizuális oktatás kerül előtérbe. Több egyetemi professzor társam úgy tart órákat, hogy már csak pár mondatot mond, és mindent illusztrációkkal magyaráz el. A beszéd kevésbé köti le a diákokat, tíz perc után „történnie kell” valaminek. De mi, protestánsok, mégiscsak igehirdető egyház vagyunk, ránk bízatott a „csupasz szó”. Én abban reménykedem, hogy harminc-negyven éven belül, amikor az emberiség megcsömörlik a sok képtől, beáll egy egyensúlyi állapot, és az emberek újra visszatalálnak a szavakhoz.

– Az idén ünnepeljük a reformáció ötszázadik évfordulóját. Mennyit változott a református egyház ötszáz év alatt?

– A reformátorok ötszáz évvel ezelőtt nem valamiféle homályos jövőkép felé akarták irányítani az egyházat, hanem visszafelé. Azt tapasztalták, hogy az egyház letért az eredeti útról, elvesztette az eredeti formát, és vissza kell térni az ősi útra, a keresztény egyház végtelenül egyszerű, eredeti, tisztes küldetéséhez, formájához. Ezért mondjuk: re-formáció. Ez a folyamat még nem ért véget. A bürokrácia egyik közismert kifejezése: „dolgozunk rajta”. Mi is dolgozunk még azon, hogy visszataláljunk a gyökerekhez, és ez nem könnyű munka, hiszen önmagunk kortársai vagyunk, és önmagunkat kérdezzük, hogy mit kell tenni. A katolikus egyházon belül is vannak változások. A nagyszüleink idejében még latinul miséztek a katolikus templomokban, aztán jött a hihetetlenül nagy változás, mert a II. Vatikáni Zsinaton úgy döntöttek, hogy anyanyelven kell misét tartani. Nyolcvan éve még nem volt katolikus papi civil öltözet, ma már van. Míg a barokk templomokban elámulunk a művészi zsúfoltságtól, ma mértéktartóan, egyszerű szimbolikával épülnek katolikus templomok. Az egyház tehát folyton változik, a kérdés csak az, hogy az eredeti irányba változik-e, megmarad-e a forrásvidéken, vagy elcsábítja valami éppen korszerű, divatos, tetszetős irányvonal. Ez utóbbira szoktuk azt mondani, hogy ha az egyház a korszellemmel köt házasságot, korai özvegységre ítéli magát.

– Jó néhány évvel ezelőtt jöttek olyan hírek a katolikus Írországból, ahol az emberek „katolikusabbak a pápánál”, hogy több lelkészi pályát választó ember azért ment át a protestáns egyházba, mert ott lehet házasodni. A katolikus egyházban egyre nagyobb gondot jelent az utánpótlás. Hogy állnak e tekintetben a reformátusok?

– Tudjuk a Bibliából, hogy Péter és Pál apostolnak is volt felesége. A papi nőtlenség későbbi fejlemény, és az egyik igen erős indoka az volt, hogy a papokat mentesítse a családi élet terhei alól, hogy teljesen a nagyobb családjuk, a híveik szolgálatába tudják ajánlani magukat. De lám, ma, miközben a református lelkészt megterhelhetik a családi gondok, addig a katolikus papokra azt mondják, „ugyan, mit tud mondani a családról és a gyereknevelésről olyasvalaki, akinek nincs családja, gyereke”! Keverednek tehát a szempontok. A jelenlegi állás szerint a magyarországi református egyházban számszerűleg nincs hiány lelkészekből, a katolikusoknál viszont kevés fiatal jelentkezik. De negyven évvel ezelőtt fordított volt a helyzet.

– Napjaink exodusában, a migránsok Európába áramlásában és a befogadásukban mit tart helyes keresztényi cselekedetnek?

– Két összetartozó, mégis megkülönböztetendő dologról kell beszélnünk: az „érzület etikáról” és a „felelősség etikáról”. Az „érzület etika” szerint teljesen természetes keresztényi indíttatás, hogy a háborúból, vagy lehetetlen életkörülményekből menekülő embert be kell fogadni és támogatni. A „felelősség etika” viszont felveti a kérdést: de mennyit? Hatvanmilliót? Háromszázmilliót? Meddig terjednek a lehetőségeink? Milyen következményekkel jár a mostani segítségnyújtás, és a befogadottak hogyan tudnak igazodni a befogadók értékrendjéhez, kultúrájához? A jugoszláviai háború idején Kőbányán három boszniai menekültet fogadtunk be a családommal. Egy idő után fel kellett tenni a kérdést: van-e annyi fizetésem, hogy a végtelenségig elbírjuk a plusz három családtagot? Mi, keresztények, bármikor bárkit szívesen az asztalunkhoz ültetünk, mégis fel kell tennünk a kérdést, hogy mi van akkor, ha csak hat embernek tudunk bablevest főzni, de hétnek már nem. Igazságtalannak és kicsit idegesítőnek tartom, hogy a keresztényekre addig van szükség, amíg az érzésekről van szó, de a felelősségvállalásban magukra maradnak. Még azt is hozzáfűzném, hogy egy adott ország adott kormánya arra teszi le az esküjét, hogy a saját országa polgárainak nyugalmáról és biztonságáról gondoskodik. Krízis van, válság van, súlyos terhekkel. Jó lenne, ha ilyen körülmények között higgadt döntések születnének.

– A sors érdekes fintora, hogy a közép-kelet-európai, volt szocialista országok jobban ragaszkodnak a keresztény voltukhoz, mint az a Nyugat-Európa, ahol szabadon gyakorolhatták az emberek a keresztény vallásukat.

– A közép-kelet-európai országokban igen közeli történelmi tapasztalat, hogy ha akarod, akkor sem igen engedik, hogy keresztény legyél. Amikor a nyolcvanas években faluhelyen voltam lelkész, és megszerveztem, hogy legyen – a törvény által egyébként megengedett – hitoktatás, hatalmas cirkusz kerekedett, hiszen a körzeti elöljárók azt akarták felmutatni a pártközpontnak, hogy egyetlen gyermek sem jár hittanra. Szovjet-Oroszországban templomokat robbantottak fel, papokat gyilkoltak ezerszám, Lengyelországban elnyomták az egyházat, és még sorolhatnánk. Nekünk harcolni kellett azért, hogy gyakorolhassuk a vallásunkat, Nyugat-Európának viszont nincs ilyen tapasztalata. Hiába próbáljuk elmagyarázni nekik, hogy veszélyes útra térnek, ha azzal a jelszóval, hogy „mi, keresztények, maradjunk észrevétlenek”, önfeladásba kezdenek, beleértve keresztény voltunk kulturális, filozófiai és társadalmi vetületeit is. Nem kell-e megvédenünk a vallásunkat, amikor egy sajtterméken kisatírozzák a santorini ortodox templom keresztjét? Nem kell-e megvédenünk azt az angol ápolónőt, akit azért büntettek meg, mert keresztet hordott a nyakában? A közép-kelet-európai országok viselkedése mögött tehát nem önhittség, hanem tapasztalat áll.

– A Magyarországi Református Egyházban három cikluson át töltheti be egy ember a püspöki tisztet. Ön a harmadikban jár. Gondol már arra, hogy mi lesz négy év múlva azután, hogy lejár a megbízatása?

– Továbbra is budahegyvidéki lelkész leszek. A püspöki mandátumom lejárta után kevesebbet fogok hétköznap a püspökséggel járó hivatali ügyekkel és hivatalos eseményekkel foglalkozni, és többet járhatok rövidnadrágban a zöldségeshez.

V. K.