Magany_szorongas_kontaktuskeptelen_emberek1

Magány, szorongás, kontaktusképtelen emberek

A 20. század egyik meghatározó művész házaspárja, Schaár Erzsébet és Vilt Tibor szobrászok életútját, munkásságát mutatta be Árvai Mária művészettörténész a Hegyvidék Galériában rendezett előadásában, szépszámú közönség előtt. A hagyaték, amely mintegy 1800 fényképet tartalmaz, a házaspár fiától származik, rajta keresztül került kapcsolatba a művészettörténész a gazdag gyűjteménnyel.
Schaár Erzsébet egyik legismertebb és legmegrázóbb műve a Székek című sorozata volt, amelyben két széket helyez különböző alakzatba: egyre közelebb egymáshoz, egymásra, majd távolodva, felborulva, sőt egy harmadik székkel kiegészítve. A házaspár tagjainak viszonya jelenik meg az alkotásban – állapította meg a művészettörténész –, kiérződik a műből a kapcsolatuk bensőségessége, intimitása, majd bonyolultsága, ingatagsága, végül szétzilálódása.Magany_szorongas_kontaktuskeptelen_emberek2Az előadás időrendi sorrendben mutatta be a két alkotó életpályáját, elsőként Vilt Tiborét, az 1926-ban fából készült Önarcképtől a köztéri szobrain keresztül a 80-as évekbeli betonkísérletekig. Az ifjú csodagyerekként számon tartott Schaár Erzsébet – 15 évesen már Kisfaludy Stróbl Alajos tanítványa volt – életútja is megelevenedett a fotósorozatban, a portréktól kezdve az összegző, pályáját lezáró Utca című megrázó alkotásáig.
A művészek tanulmányaik során ismerkedtek meg, 1935-ben házasodtak össze. Motiválták, kritizálták egymást, rivalizáltak, mégis számos alkotásukban megjelenik a másikra gyakorolt erős hatásuk. Portrék, reliefek, életnagyságú szobrok mindkettőjüknél egy-egy állomás a művészi életúton, mint ahogy témaválasztásaikban is felfedezhetők hasonlóságok. Arról, hogy ők ketten hogyan jöttek ki egymással, keveset tudunk, hiszen a hagyaték a fényképeken kívül rendkívül csekély, írásos emlék gyakorlatilag nincs, mindössze néhány visszaemlékezés maradt. Ezek segítségével valamelyest képet alkothatunk a művészi önkifejezés mögé rejtőző, abban mégis kitárulkozó személyiségükről.
S. Nagy Katalin művészettörténész így emlékszik Schaár Erzsébetre: „Rendkívül hatással volt rám ez az alacsony, filigrán, kortalan asszony, akiből mégis bonyolult energiák áradtak szerteszét. Éreztem kielégíthetetlen szeretetéhségét, mélységesen mély szomorúságát. Az arcát és a tekintetét kölcsönözte a szobrainak. Schaár Erzsébet zsidó családban született Budafokon, apja közismert orvos volt. A Leányka utcai ház és kert eldózerolása a lakótelep miatt feldolgozhatatlan trauma maradt számára. A budafoki korszak után született művek is a két gyalázatos történelmi korszakban kiszolgáltatott létezés emlékművei és egyben az értelmetlenül elpusztított zsidóké is. […] És persze a magány. Egymás mögött sorakozó ajtók, és sehol senki. Székek különböző alakzatban, de nem ül rajtuk senki. Izolált, merev, mozdulatlan, kontaktusképtelen emberek merednek a semmibe. Magány és csönd. Majdnem elviselhetetlenül.”Magany_szorongas_kontaktuskeptelen_emberek3Ugyanebben a visszaemlékezésében említi az úgynevezett „szerda estéket” a Városmajor utcai műteremlakásban, ahol rendszeresen összegyűltek a házaspár barátai, többek között Ország Lili és Berczeller Rudolf festők, Gulyás Gyula szobrász, Pilinszky János költő, Mészöly Miklós író. „Nehezen szoktam meg – írja S. Nagy – a házaspár között zajló vitákat, azt, ahogy Vilt Tibor ugratta Schaár Erzsébetet. Két nagyon eltérő alkatú, szellemiségű, stílusú ember… Nekem […] az 1959-ben írt Ravensbrücki passió (Pilinszky János) idézi meg Schaár Erzsébet alakját: »Kilép a többiek közül, megáll a kockacsendben… Félelmetesen maga van, a pórusait látni…«”

Vilt Tibort a kor egyik nagyágyújának nevezi blogjában Csuhai István kritikus, esszéista. „1960-at írunk, és Vilt Tibornak néhány kisebb félalakos vagy mellszobrától, […] épületdomborművektől eltekintve egyetlen egész alakos, háromdimenziós munkája áll köztéren: Tiszalökön, egy katonailag zárt, turista vagy érdeklődő számára gyakorlatilag megközelíthetetlen ipari létesítményben, miközben ötvenöt éves, harmincvalahány éve stabilan a pályán van, és méltán hatalmas benne a szobrász-öntudat […] »hivatásos szobrászként« tartja számon önmagát, egyáltalán nem ok nélkül. […] Az egész Vilt Tiborral foglalkozó szakirodalomnak egybehangzó tézise, hogy nincs a közelmúlt szobrászatában arra példa, hogy valakinek az életművében a műhelyszobrászat és a köztéri szobrászat annyira élesen különválna, mint az ő esetében. […] Hol az igazi Viltet látjuk, hol nem az igazi Viltet. Középső korszakában néha szocreál, néha szocmodern köztéri művészetét, amit szorosan és szervesen körbeölel egy expresszív egzisztencialista kisplasztikai pálya. […] A folyamatos vitatkozás, a látszólagos izgágaság, a szünet nélküli igazságkeresés a hivatallal vagy a felsőbb hatóságokkal szemben különben Vilt Tibor említett hivatásos szobrász-mivoltából következik, […] és nem is volt rendszerfüggő: Vilt minden időben ugyanolyan szenvedélyesen volt képes képviselni annak a bizonyos szobornak, »a« szobornak az álláspontját, függetlenül attól, hogy ez óhatatlanul napi, egzisztenciális körülményeit is mindenkor érintette.”

Bár Árvai Mária előadásában nem említette Vilt Tibor csepeli Játszó gyerekek című szobrát, de – ahogy a Csuhai-blog fogalmaz – a mű a tépett-gyűrött szobortextúrájával a Vilt szobrászatában is megjelenő kiszolgáltatottság, agresszió és félelem kifejezése és érzékeltetése.

A szakmai, művészi párhuzamokon túl, amiket az előadás összegzésében a művészettörténész felsorolt, a hallgató egy emberibb, szomorúbb párhuzammal távozott a galériából: a házaspár magányának, elidegenedésének és a szorongásnak nem feloldható, nyomasztó jelenlétével.Magany_szorongas_kontaktuskeptelen_emberek4

F. Nagy Ágnes