Nagy_fekete_zene

„Nagy, fekete zene” a MOM Kulturális Központban

A fél évszázados múltra visszatekintő The Art Ensemble of Chicago a fekete amerikai jazz kiemelkedő együttese. Az 1960-as évek zenei forradalmának egyik legkreatívabb csapata a Harlem utáni legnagyobb fekete közösségből, a chicagói South Side-ról került ki, és szinte műfajt teremtett a műfajon belül.
Az öttagú társaság ma is aktív, habár az alapítók közül már csak ketten élnek: Roscoe Mitchell szaxofonos és Famoudou Don Moye dobos. Mellettük Hugh Ragin trombitás, Jaribu Shahid és Junius Paul bőgősök, valamint egy csellista hölgy, Tomeko Reid léptek fel júniusban a MOM Kulturális Központban, azaz a zenekar szextett formációban járja Európát a koncertkörútján.
A The Art Ensemble of Chicago ereje és kiemelkedő jelentősége a rendkívül jól képzett és egyéni gondolkodású muzsikusok intellektuális, zenei és érzelmi összehangoltságában keresendő. Koncertjeik valaha nemcsak akusztikus, de vizuális élményt is jelentettek, a zenészek olykor bizarrnak tűnő jelmezeket viseltek, arcukat ősi törzsi jelekkel festették ki. Nem kötődnek egyetlen meghatározott zenei idiómához sem: folklórelemeket, a jazz és a kortárs avantgárd eszközeit felhasználva átfogó zenei világkép megteremtésére törekszenek.
A tudatosság és ösztönösség, a tervezettség és rögtönzés egyaránt érvényesül művészetükben, amelyben a hihetetlenül változatos hangszerarzenál is fontos szerepet játszik. A két alapító tag közül Roscoe Mitchell a MOMkult-ban háromféle szaxofonon és fuvolán játszott, Don Moye pedig a hatalmas dobfelszerelés mellett kongákat, bongódobokat is használt. A korábban alkalmazott külsőségek közül azonban már csak az ő nyugat-afrikai öltözéke maradt meg, arcfestés és maszkok nélkül.
A The Art Ensemble of Chicago már számos alkalommal szerepelt nálunk, a fővárosban és vidéken is. Roscoe Mitchellnek több lemeze jelent meg a saját neve alatt, évekkel ezelőtt pedig Szabados Györggyel készített albumot. Ezúttal is elismerően szólt a magyar zenészekkel kialakult kapcsolatairól, amikor erről kérdeztem.
Az előadás mindenekelőtt a két fúvós fergeteges szólóira, a kollektív improvizációra, valamint a jazz őseként számon tartott afrikai dobzenére épült, és a szakralitás, a néhol az eksztázisig fokozódó feszültség sem hiányzott belőle. A másfél órás improvizációfolyam nagy része, persze, szabad zene volt, olykor apokaliptikus hangzással. A két fúvós terjedelmes szólói mellett a csellista és a dobos is lehetőséget kapott, hogy megmutassa felkészültségét.
A fiatal zenésztársakkal megújuló együttes a külsőségek mellőzésével még artisztikusabbá vált. Az általuk nem is jazzként, hanem „nagy, fekete muzsikaként” aposztrofált zenefolyam esetében a műfaji besorolás értelmét veszti, hiszen az a tradicionálistól az abszurdig terjed. A zenekar ötven év elteltével is következetesen halad a maga választotta úton, mindnyájunk örömére.

Márton Attila