Ne_tegyunk_ugy_mintha_az_elodok_nem_csinaltak_volna_semmit

„Ne tegyünk úgy, mintha az elődök nem csináltak volna semmit”

Hetedikes volt, amikor összevitatkozott a történelemtanárával azon, hogy ki nem kelt át a Lajtán 1848 októberében a bécsiek megsegítésére. Utána sem engedett a negyvennyolcból – első nagy tanulmányát Görgei váci nyilatkozatáról írta, és tervezi egy Görgei-életrajz elkészítését is. A Hegyvidék új díszpolgárával, dr. Hermann Róberttel, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kutatójával beszélgettünk.

– Milyen családi háttér, vagy gyerekkori élmény vezette a történész pályára?

– Az apai nagyszüleim még parasztemberek voltak, édesapám volt az első értelmiségi, miután elvégezte a műszaki egyetemet. Anyukámék falusi vállalkozófélék voltak a panziójukkal, aztán szabók, és édesanyámban volt érdeklődés a humán tárgyak iránt. Gyerekkoromban rengeteget kirándultunk, s miután akkoriban még nem nagyon lehetett külföldre járni, az összes magyar várat megnéztük. Már hatévesen eldöntöttem, hogy történész szeretnék lenni.

– Miért éppen az 1848–49-es korszakot választotta?

– Székesfehérváron a Rákóczi Ferenc Általános Iskolába jártam, ahol ki volt állítva deréktól lefelé meghosszabbítva a Mányoki Ádám-féle Rákóczi-kép, és én azt gyönyörűnek találtam. Az első ajándékba kapott történelemkönyvem R. Várkonyi Ágnesnek a Rákóczi-szabadságharcról szóló kötete volt, amiből anyukám minden este felolvasott egy fejezetet. Vagyis eredetileg Rákóczi-korosnak készültem, egészen addig, amíg hetedikesként meg nem kaptam édesanyámtól Fejes Endre Visegrádi esték című kötetét. Abban az évben tanultuk az 1848–49-es szabadságharcot, és mindjárt össze is vitatkoztam a történelemtanárommal azon, hogy ki nem kelt át a Lajtán ’48 októberében a bécsiek megsegítésére. Ő azt mondta, hogy Görgei, én azt mondtam, hogy a fővezér Móga volt a felelős. De igen, de nem – végül még az igazgatónál is bepanaszolt. Akkortájt köteleződtem el e téma mellett. Megnyertem az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyt, amely által ’81-ben felvettek az ELTE történelem–magyar szakára.

– Jó tanárai voltak az egyetemen?

– A többség a jobbak közé tartozott. Minden évben volt valaki, akire fel lehetett nézni, például másodévben Unger Mátyás tanár úr. A XIX. századot tanítók között két nagy mesterem volt: Katona Tamás, akivel félig-meddig atya-fiú viszonyban álltunk, és rengeteget tanultam tőle szemléletben is, stílusban is, valamint Urbán Aladár, aki a pontosságra és az apró tények tiszteletére tanított meg.

– A nyolcvanas évek végén járt egyetemre. Sok történelmi ferdítéssel találkozott még?

– Akkor már nagyon is szabad szellemű oktatás folyt az egyetemen. Diószegi István például minden további nélkül ismertette a Molotov–Ribbentrop-paktum záradékát, amit hivatalosan akkor még tagadtak. Balogh Sándor is részletesen szólt a ’47-es párizsi békeszerződés körülményeiről, vagy a magyar–szlovák lakosságcsere elborzasztó részleteiről. Mi, az ELTE-n tanulók, azt láttuk, hogy minden szabadon megbeszélhető. Szerintem máig is ott a legjobb a bölcsészképzés.

– A tanárok közül sokan panaszkodnak arra, hogy a mai fiatalok nem motiváltak a tanulásban. Az egyetemen más a helyzet?

– Változó. A BA-soknál nehéz felkelteni az érdeklődést, az MA-soknál már könnyebb, és a doktori hallgatók felelnek meg annak a szintnek, amilyen hallgatók mi voltunk a magunk idejében. Az, hogy jóval nagyobb tömeget vesznek fel az egyetemekre, óhatatlanul a színvonal hígulásával jár. Nem kevesebb a tehetséges diák, csak az arányok mások. No, és a történelemből kiválóan teljesítő gimnazisták többsége ma már nem a bölcsészkarokra megy.

– Amikor elkezdte a pályáját, friss fuvallat volt azok számára, akik 1848–49 iránt érdeklődtek. Sok mindent le kellett porolni, sok igazságot a helyére kellett tenni erről a korszakról a szocialista éra után?

– Azt szoktam mondani, hogy ne tegyünk úgy, mintha az elődök nem csináltak volna semmit. Inkább a korszak hadtörténeti feldolgozásában voltak nagy adósságok. Görgeiről szinte csak rosszat írtak, Bemmel valamennyire még foglalkoztak. Urbán Aladár remekül összefoglalta, hogyan szervezték meg a honvédséget és nemzetőrséget ’48 tavaszán és nyarán, de a folytatást, a fegyvertörténetet, azt, hogyan nézett ki a lovasság, a tüzérség, a gyalogság vagy maguk a hadműveletek, senki nem írta meg.

– Voltak olyan kutatási eredményei, amikre azt mondhatta, hogy „igen, ezt vártam, ezt sejtettem”?

– Több ilyen volt. Az első nagy tanulmányomat Görgei váci nyilatkozatáról írtam. Döbbenet volt számomra, hogy sokan írtak róla, de csupa ostobaságot, mert senki nem vette magának a fáradtságot arra, hogy végigolvassa a szöveget. Pedig van benne egy olyan kitétel, amiből kiderül, hogy Görgei nem ajánlkozott fel békekötésre az ellenségnek, nem mondta fel a kormány iránti engedelmességet, és nem volt a dolognak akkora a hatása, mint korábban feltételezték.

– Mi az, amit még nem írt meg, de készül rá?

– A nagy tervem egy Görgei-életrajz, amivel elég lassan haladok. Részint a sokfajta elfoglaltságom miatt, részint mert Görgei életének van egy lineáris pályája: az eleje és a vége nem különösebben érdekes, a közepén pedig van egy erőteljes év, amikor ennek az embernek komoly szerepe volt az ország életének alakulásában. Kellene egy új, korszerű, jegyzetelt összefoglaló munka is 1848 történetéről, mert az utolsót 1898-ban írták.

– Az önt jól ismerők örök optimista embernek tartják. Milyen pozitív hozzáállást tudna mondani a mi „Bal sors, akit régen tép…” történelmünkről?

– A magyar történeti tudatra a XX. század nyomja rá a bélyegét, az, ami 1914 és 1989 között történt ezzel az országgal. Más nemzetek a felébe belepusztultak volna, mi meg csak kibírtuk valahogy. Az első ötszáz-hatszáz évünk alapvetően sikeres időszak. Az oszmánokkal más országok sem tudtak volna mit kezdeni, az a mi geopolitikai szerencsétlenségünk, hogy épp mi voltunk útban nekik. Ennek ellenére megmaradt ez az ország, az asszimilációs kísérletek is jól sikerültek, ami arra mutat, hogy volt valami vonzerő ebben a népségben. Az én családom, például, az 1800-as években került a Bácskába, a honfoglaló magyarokhoz annyi közöm van, hogy lehet, hogy valamikor Németföldön kirabolták az őseimet. Illyés Gyulának van igaza, aki azt mondta, hogy a magyarság vállalás kérdése. 1848 és 1956 mellett a nándorfehérvári csata is kiemelkedő történelmi teljesítményünk volt.

– Hová soroljuk a vereségeinket?

– A nagy vereségek és bukások sem azért történtek, mert belülről megosztott volt az ország, hanem mert óriási erővel kerültünk szembe. Napóleon is megmondta, hogy „mindig az erősebb zászlóaljaknak van igazuk”. Az más kérdés, hogy a búbánatra való hajlam máig megvan bennünk, amit gyakran a tömegkommunikáció is sulykol. Trianon nagyobb sokk volt, mint Mohács. Utóbbit követően tizenöt év alatt érték el a törökök Budát, Trianon után viszont egyik pillanatról a másikra veszett el az ország kétharmada, a magyar nyelvű népesség egyharmada. Az is okot adhat az optimizmusra, hogy ezt túléltük. Pünkösdkor jártunk a családommal a Felvidéken, megnéztük a betléri Andrássy-kastélyt, és érdekes volt szembesülni azzal a ténnyel, hogy a szlovákok a mi múltunkat mutogatják a turistáknak, még ha a Gyulát „Juliusnak” is írják. Gondoljunk bele: Nagy-Magyarország utódállamai többségének száz év alatt nem sikerült olyan történeti teljesítményt felmutatniuk, hogy ne kényszerülnének rá arra, hogy magyar emlékeket mutassanak fel. Ez is ok az optimizmusra a múltunkból.

– Végül is egy pesszimista nép nem tudott volna Európa közepén meghatározó országgá válni.

– Persze hogy nem! Ez a pesszimizmus elsősorban a XX. század második felének köszönhető. A második világháború, a holokauszt és azután a svábok kitelepítése, majd a történeti középosztály és a hagyományos parasztság felszámolása már sok volt, végül az ’56-os fellobbanást követte a gerinctörés. Ennyi trauma már nehezen volt kibírható.

– Érzi a külföld, hogy öntudatosabbá vált Magyarország?

– Még nehéz ítéletet mondani, de az biztos, hogy az attitűdváltozás külföldön is érzékelhető.

– Ön is úgy látja, hogy szeretjük ünnepelni március 15-ét, ezt a friss tavaszi ünnepünket?

– Igen, de azt is látom, hogy a jelenlegi kormány annyira tisztába akarja tenni a XX. századot, és érzékeltetni a tragikus vonásait, hogy már tele vagyunk olyan emléknapokkal, amik közül egyik búbánatosabb, mint a másik. Januárban a Don-kanyari katasztrófával kezdjük, utána jön a holokauszt-emléknap, majd a Gulág-emléknap, majd a kommunista áldozatok emléknapja, Trianon évfordulója, októberben az aradi vértanúk napja és az ’56-os forradalom leverésének szomorú volta. Ha belegondolunk, csak két vidám ünnepe van ennek az országnak: március 15. és augusztus 20. Az elsővel a kezdeményezőkészségünket, a másikkal meg a történeti teljesítményünket ünnepeljük. Ezzel nagyon vigyázni kellene, mert hiába próbál meg optimista jövőképet sugallani a kormány, ha közben nagyobb súlyt kapnak a vereségeink, a veszteségeink, a sebeink.

– A fiai mit szólnak édesapjuk munkájához?

– A tizennégy éves, kisebbik fiam mondta egyszer azt, hogy „papa, én annyira csodállak azért, amit csinálsz, és ez engem annyira nem érdekel”! A tizenhat éves bátyját a színház, a filmművészet vonzza. De jól van ez így. A jó szülő, mint amilyen az én apám is volt, hagyja, hogy a gyerekeinek legyenek saját álmaik, és segíti őket azok megvalósításában.

– Mióta élnek a Hegyvidéken?

– Egyetemistaként a második kerületben laktam, majd a szüleim segítségével tudtam egy lakást vásárolni a tizenkettedik kerületben, a Denevér úton. Amikor megérkezett az első fiam, azt mondta a feleségem, hogy negyven négyzetméteren, aminek a nagy részét az én könyveim foglalták el, már nehéz elférni. Új lakást kerestünk, így kerültünk a mai hegyvidéki otthonunkba.

– Hogyan telik majd a nyár?

– Utazunk. Nyáron nem dolgozom, nem megyek konferenciára, az a pár hét a családomé.Ne_tegyunk_ugy_mintha_az_elodok_nem_csinaltak_volna_semmit2

V. K.