Emlekezes_a_hosokre

Emlékezés a hősökre

A Hegyvidéki Önkormányzat a XII. polgármesteri hivatalnál közös gyertyagyújtással, míg a Politikai Foglyok Országos Szövetsége a Pethényi úti kopjafáknál koszorúzással emlékezett a nemzeti gyásznapon, november 4-én.

„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!” – ezt a közleményt olvasta be Nagy Imre 1956. november 4-én a rádióban, hogy így hívja fel a figyelmet a példátlan szovjet agresszióra. Segélykiáltása azonban süket fülekre talált, az inváziót és az esztelen vérontást tétlenül nézte végig a világ.
Addigra a szovjet vezetés megszerezte a szocialista államok politikai támogatását, még a korábban fekete báránynak számító Tito sem emelt kifogást. Sőt, a közvetítő szerepét is elvállalta, igaz, a jugoszláv vezető Kádár János helyett kezdetben Münnich Ferencet támogatta.Emlekezes_a_hosokre2Ennél is dicstelenebb volt a nyugat és az Amerikai Egyesült Államok reakciója: Eisenhower, az USA elnöke napokkal korábban jelezte, hogy nem támogatja a forradalmat, ahogyan az európai nagyhatalmak sem álltak ki a magyarok mellett. Nem sikerült a semlegesség elismertetése; hiába próbálkozott napokon keresztül a kormány, az ENSZ figyelmen kívül hagyta a kérést, pedig ellenkező esetben a megszállás jogilag is agressziónak minősült volna.
Így indult meg a katonai „megoldás” november 4-én, Konyev marsall irányításával. A Vörös Hadsereg addigra vagy körülzárta, vagy elfoglalta szinte az összes stratégiai szempontból fontos helyszínt és a jelentősebb városokat. A páncélosok hajnali négykor érkeztek a településekre, nyolc órakor már a Parlamentben voltak a szovjet katonák. Bár a honvédség nagyobb részét lefegyverezték, Magyarország nem adta meg magát harc nélkül.
Október 23-a győztesei ismét az utcára mentek, hogy szembeszálljanak a sokszoros túlerővel, a világ akkori legnagyobb hadseregével. Budapest több pontján, a Széna téren, a Corvin közben, a Dob utcában, a Baross téren, valamint vidéken is fegyvert fogtak az emberek. Napokig tartották az állásokat, igazi hősként küzdöttek a szabadságért. Bár akkor elbuktak, önfeláldozásuk nem volt hiábavaló.
Rájuk, az ismert és névtelen hősökre, a harcok áldozataira emlékezett a november 4-i hagyományos gyertyagyújtáson a Hegyvidéki Önkormányzat. A szabadságharc leverésének 62. évfordulóján, a nemzeti gyásznapon ismét mécsesekkel telt meg a XII. kerületi polgármesteri hivatal főbejáratának lépcsője.
Az ünnepségen a Himnusz eléneklését követően Rubold Ödön Jászai Mari-díjas színművész, a Nemzeti Színház tagja tolmácsolásában Füst Milán- és Nagy Gáspár-művek hangoztak el, Kovács Kata Krisztina pedig bukovinai és moldvai népdalokat énekelt. Fonti Krisztina alpolgármester gyújtotta meg az első mécsest, majd példáját követve a jelenlévők is elhelyezték a tisztelgés gyertyáit az alkalmi emlékhelyen.Emlekezes_a_hosokre3Másnap, november 5-én a Politikai Foglyok Országos Szövetsége (POFOSZ) tartott koszorúzást a Pethényi úti kopjafáknál. A megemlékezésen többen saját élményeiket is megosztották a jelenlévőkkel. Németh Árpádné elmondta, hogy 1956. október 26-án gyerekként csöppent a történésekbe.
„Édesanyám elküldött kenyeret venni. Amikor kiértem az Andrássy útra, láttam a hömpölygő tömeget. Én is beálltam az emberek közé, így a saját szememmel láttam, ahogy ledöntik Sztálin szobrát. Onnan teherautóval a rádióhoz mentünk, ahol már lövések is eldördültek, halottak feküdtek az utcán. Amikor hazaértem, édesanyám rémülten mondta, hogy akár bajba is kerülhettem volna, mire én csak annyit válaszoltam: mégis itt vagyok” – emlékezett vissza a POFOSZ gazdasági elnökhelyettese, a XII. kerületi szervezet vezetője.
Némethné arról is beszélt, hogy amilyen nagy volt a lelkesedés október 23-án, legalább akkora volt a bánat november 4-én. Mindenki óriási tragédiaként élte meg a szabadságharc leverését.Emlekezes_a_hosokre4Baranyai József Taszáron szolgált repülőgép-szerelőként, a laktanyában érte az orosz támadás. „Egy tank szó szerint betolta az épület falát, a szovjetek gyorsan átvették az irányítást – mesélte. – Le kellett adnunk a fegyverekeinket, utána gyalog indultam haza. Négy nap alatt értem Celldömölkre. November tizedikén egy nálam maradt kézigránátot a rendőrség előtt álló tankra dobtam, amiből lett egy kisebb ribillió. Mivel a katonatanács tagja voltam, december harmincegyedikén statáriális bíróság elé akartak állítani, de egy szovjet alezredes megakadályozta ezt, így nem lett kivégzés. Helyette tizennégy hónap elzárást kaptam.”
Az elhangzottakat Szatmáry László azzal egészítette ki, hogy nagy szükség van a szemtanúk visszaemlékezéseinek megőrzésére és továbbadására. „A POFOSZ mindent megtesz azért, hogy ötvenhat szellemisége fennmaradjon, és a következő generációk megismerjék az igaz történeteket” – mondta a szervezési elnökhelyettes, aki külön is kiemelte a Hegyvidéki Önkormányzat támogatását rendezvényeik lebonyolításához.

sm.