Vérehulló fecskefű

A vérehulló fecskefű különleges neve érdemel egy kis magyarázatot. A jelző a narancssárga levére utal, ami bőven folyik a legkisebb sérülésből is – különösen eső után. Ezt a nedvet színezte vérvörösre a népnyelv, amely egyébként különös gazdagságban adományozott táj- és egyéb neveket a növénynek.
A teljesség igénye nélkül hívják, például, cinadónak, arannyal versengőnek, mennyeiajándéknak, méreggyőzőfűnek, kecsketejnek és kutyatejnek, gódircnak, vasfűnek, zártörőfűnek, méreggyőzőfűnek, vereslőfűnek, és a vérehullás számtalan szinonimájával is illetik. Érdekes módon egyes vidékeken az egyszerű burján néven ismerik, ami általánosságban a haszontalan gyom népi elnevezése.
A tudományos név (Chelidonium majus) a görög „fecske” szó és a latin „nagy” jelző elegye, azaz a „majus” itt nem a hónapra utal, mint azt elsőre gondolhatnánk. Érdekes, hogy a keresztelést végző híres svéd botanikus, Linné – aki vélhetőleg valahol Skandináviában találkozott vele – szintén a fecskéhez kötötte a növényt, ahogyan a magyar név is tartalmazza a madár nevét, és még jó néhány más európai nyelv. Ennek magyarázata a virágzási időben keresendő, ami – a nemzetközi népi megfigyelés szerint – egybeesik a szárnyas itt tartózkodásának időszakával. Most már csak azon kellene töprengeni, hogy a fecskék vajon ugyanannyi időt töltenek-e a messzi Svédországban, mint nálunk.
A vérehulló fecskefű a mákfélék családjába tartozik, egyetlen fajként képviseli nemzetségét. Elterjedési területe felöleli egész Európát – az északi területek kivételével – és Észak-Amerika keleti partvidékének mérsékelt övi peremét. Ahol pedig vadon előfordul, ott általában az erdők szélén, tisztásokon látható. Gyorsan képes új területeket meghódítani, ezért a parlagok, töltések, útszélek és kertek egyik első növénye lehet. Így jut a hegyvidéki erdőkből a mi kertjeinkbe is, ahol minden adottság megfelel gyors növekedésének és szaporodásának.
Az első évben inkább laposan elterülő levélrozettát nevel, aztán a következő esztendőtől fejlődik laza bokra, amely akár egy méter magas is lehet. A légiesen ringó, szeldelt, világoszöld levelek között elszórva nyílnak a négyszirmú, sárga virágok. Termése hosszú, vékony toktermés, amiben – nem meglepő módon – apró, fekete magok ülnek. Az egész növény törékeny, akár egy óvatlan érintésre elpattan a szára, és láthatóvá válik a névadó sárga nedv.
Ez a nedv a növény szempontjából a seb elfertőződését hivatott gyorsan és hatékonyan megakadályozni. Ezért aztán széles spektrumú baktériumölő hatása van, amit támogat a sebet kemény burokkal lezáró gyanta. A népi gyógyászat elsődlegesen a tejnedvet használta, de mivel ez a lé ott van az egész növényben, tulajdonképpen minden része alkalmazható. Otthoni felhasználása azonban nem javallott, mert a tejnedv belsőleg mérgezést okozhat.
Hatását egyesek a morfiumhoz, mások a papaverinhez hasonlítják, ami nem is csoda, hiszen ezek a rokon mákfélék alkaloidjai. A gyógyászatban elsősorban fájdalomcsillapító és görcsoldó hatása miatt kedvelt, emellett külsőleg szemölcsirtásra is ajánlható. Ez az a felhasználási terület, ami a legismertebb, és ami veszélytelensége miatt házilag is alkalmazható. Nincs más dolgunk, mint a frissen letört hajtásból szivárgó nedvet a szemölcsre kenni. Ha nem jelentkezik erős bőrirritáció, akkor a kezelést naponta kétszer (reggel, amikor elmegyünk, és este, amikor hazatérünk) megismételhetjük, mindaddig, amíg a szemölcs elmúlik, vagy el nem fogy/fagy a gyógynövény.
Jó hír, hogy bár a fecskék rég elköltöztek, a vérehulló fecskefű a védett hegyvidéki kertekben vígan zöldell és virágzik még most, november elején is, ezzel biztosítva a szemölcsirtás utolsó, tél előtti esélyét mindnyájunknak. Ha pedig lemaradunk róla, egészen bizonyos, hogy jövőre még nagyobb számban és még gazdagabban hajt ki ott, ahol egyszer megvetette karógyökerét.

(Barta)