„A gyökereket nem lehet elszakítani”
Nem véletlen, hogy tavaly karácsony előtti koncertjének „A Tokody” volt a címe. Akit így, névelővel említ a közbeszéd, az fogalom, azt egy egész ország megbecsülése, mi több, szeretete övezi. Tokody Ilona művészete határainkon túl is ismert és elismert. Kitüntetéseinek se szeri, se száma, Kossuth- és Liszt-díjas, kiváló és érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának és a Magyar Állami Operaház örökös tagja, utóbbinak mesterművésze is. Méltán lett szűkebb pátriája, a Hegyvidék díszpolgára, amit számos elismerése sorában is különösen nagyra értékel. Gyermekkoráról, pályájáról, hazájához és a XII. kerülethez való kötődéséről is kérdeztük őt.
– Hol kezdődött a történet?
– A Szeged melletti tanyavilágban nőttem fel. A piciny tápékutasi iskolában édesapám volt a tanító, a különböző osztályok tanulói egy teremben zsúfolódtak össze. Mégis gyönyörű volt ez az egyszerű élet, a természet közelsége, a hatalmas kert, a család melege, az a paradicsomi állapot, amit ma már nem sokan ismernek. Szigorúság, rend és fegyelem is velejárója volt az akkori életnek, ami csak a javunkra vált a későbbiekben.
– Hogyan találkozott a zenével?
– Édesapám fiatalon még teológiára is járt, kántortanítói képzést kapott, és remekül hegedült. Nagyon sokoldalú volt, régészkedett még Móra Ferenccel is, színdarabokat írt és tanított be, focizott. Mivel nagyon szeretett énekelni, már ötévesen eltanultam tőle a kedvenc népdalait. Hamar feltűnt a szép hangom és a jó hallásom, az iskolai ünnepségeken mindig felléptettek. Nem volt lámpalázam, ez a mai napig tart. Az ötvenes évek végén, majd a hatvanas években a rádióműsorokban hallgattam slágereket, magyar nótákat, operettrészleteket, zenekari műveket, de operaközvetítéseket is. Közben a középiskola mellett a konzervatóriumban is szisztematikus zenei oktatásban volt részem. Korábban tanultam hegedülni, majd fuvolázni és zongorázni is. A pianínót kölcsönből vettük, amit kétévi napszámba járással törlesztett le anyám és nagymamám! A zongorázás azért fontos, mert erősíti a belső hallást: miközben nézem a kottát, hallom a zenét. Ily módon képes vagyok magamban megtanulni egy szerepet. Nehéz döntés volt, hogy fuvolista vagy énekesnő legyek, de alighanem jól döntöttem.
– Szeged után Budapest következett…
– Szegeden, a Tömörkény István Gimnáziumban érettségiztem 1971-ben, és azonnal felvételt nyertem a Zeneakadémiára. Azt, hogy a szegedi konzervatóriumban kapott képzés a daléneklés területén mennyire fontos volt, jól mutatja, hogy a következő évben az A csitári hegyek alatt… című dallal első lettem a Kodály-versenyen, majd genfi, oostendei és pozsonyi győzelmek következtek. Az Erkel-versenyt olyanok mezőnyében nyertem meg, mint Sass Sylvia, Budai Lívia, Kovács Kolos és Miller Lajos. A tévéközvetítés révén az egész ország megismert bennünket. Aztán 1976-tól a Magyar Állami Operaház tagja lehettem.
– Több mint négy évtizedes pályája részleteit lehetetlen felidézni, az a magyar opera történetének aranylapjaira tartozik. Legendás együttműködése sztárénekesekkel, mint José Carreras, vagy Placido Domingo, fellépései a New York-i Carnegie Halltól és Metropolitantől a bécsi Staatsoperig és a londoni Covent Gardenig, s természetesen itthon is, megdobogtatták az operabarátok szívét. Logikus a kérdés: soha nem akart külföldön élni?
– Ez fel sem merült bennem, két hét után már honvágyam volt. Minden ideköt, a gyökereket nem lehet elszakítani. A mi különleges nyelvünk, irodalmunk, zenénk, kultúránk, életvitelünk nem nélkülözhető. Mit ér az anyagi jólét, ha hiányérzete van az embernek? Szinte nem is találkoztam olyan külföldön élő magyarral, aki nem apró gyermekkorától élt ott, mégis maradéktalanul sikerült beilleszkednie.
– Az operaénekesi karrier mellett szívesen adja elő a dalirodalom remekeit, mindenekelőtt az olasz dalokat. Honnan ered ez a vonzalom?
– Már édesapám is játszotta, például, Enrico Toselli Szerenádját, a rádióban pedig legnagyobb operaénekeseink is szívesen énekelték a nápolyi dalokat, Paolo Tosti, Ernesto De Curtis remekműveit. Említhetem Ilosfalvy Róbert, Simándy József vagy Udvardy Tibor nevét a hazaiak közül, de Benjamino Gigli, Giuseppe di Stefano is gyakran szerepelt a műsorokban. A nagy Caruso című film Mario Lanzával a legmaradandóbb korai élményeim közé tartozik. Így aztán – férjemmel, Muskát Andrással együtt – örömmel adunk olyan koncerteket, mint amilyet múlt karácsonykor a Budapest Kongresszusi Központban. Meggyőződésem, hogy ezek a dalok a közönségnek azt a részét is közel hozzák a minőségi zeneélményekhez, amelyik idegenkedik egy teljes operaelőadás meghallgatásától.
– Hogyan látja az opera jövőjét?
– Bár sok minden megváltozott, de az élő zenét, a helyszíni előadás élményét és varázsát semmi sem helyettesítheti. Miként más zenei műfajokban is, mindig lesz igény arra, amit az opera nemcsak a muzsika terén, de látványként is nyújtani tud.
– Díszpolgári címe kapcsán is adódik a kérdés: hogyan érzi magát a Hegyvidéken?
– Évtizedek óta a Mártonhegyen lakom, igazán otthon érzem magam itt. Simándy József volt a kertszomszédom. Korábban a rózsadombi társasházi lakásomban nem tudtam gyakorolni a szomszédok zavarása nélkül, kénytelen voltam bejárni az Operaházba. A tizenkettedik kerület a főváros legkellemesebb mikrokörnyezete, erősen megfigyelhető a polgári miliőhöz való visszatérés. Sokat fejlődött minden területen, különösen a közelmúltban: elég csak a Hegyvidéki Kulturális Szalont és a Hegyvidék Galériát említeni. A budai oldal kulturális életében óriási szerepe van a MOMkultnak, a Budapest Kongresszusi Központnak. Egymást érik a különféle rendezvények, fesztiválok, rangos koncertek. Nagyot javultak a vásárlási és sportolási lehetőségek, kedves színfolt a Városháza téri piac. Nem utolsósorban sok itt a zöld, jó a levegő, könnyen lehet hosszabb sétát, akár kisebb kirándulást is tenni. Nagyon szeretünk itt élni férjemmel és édesanyámmal együtt.
Márton Attila