Országszerte világhírű
A Magyar Fotográfia Napja alkalmából az idén 80. születésnapját ünneplő Féner Tamás fotóművész, egyetemi előadó munkáit ismerhették meg az érdeklődők a Hegyvidék Galériában. A Kossuth-díjas művésszel Fábián László író beszélgetett.
Féner Tamás, a fotózsurnalisztika egyik élő magyar klasszikusa az 1970-es évektől főként szociografikus sorozataival tűnt fel, legyen szó akár a csepeli acélművek, vagy az óbudai gázgyár hétköznapjairól. Feltáró, analizáló képei hozták meg számára az ismertséget. Kamerájával feldolgozta egy cigánytelep, majd egy bányászbrigád életét is.
„Vigyázni kell, hogy az ember ne menjen egy határon túl, amikor szegény embereket fotóz. Nem szabad visszaélni a kiszolgáltatottságukkal!” – mondta Féner Tamás a szociofotózás egyik fontos etikai alapszabályáról a Hegyvidék Galériában zajló beszélgetésen, amit Fábián László író vezetett.
A sajtófotósként induló fotóművész egyszerre volt otthon a kohómunkások életében és a színházi világ bemutatásában. Az évek során felhalmozódó képsorozataiból albumok is készültek, például: Hétköznap (1979), …és beszéld el fiaidnak (1984), Más|kép|más (1998), Arcmás (2003). Egyike három fényképész Kossuth-díjasunknak.
Pályája során huszonöt nagy ívű fotósorozatot készített. Már fiatalon bekapcsolódott a fotósszervezetek működésébe: a MÚOSZ Fotóriporter Szakosztályának vezetőségi tagja, a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja, majd főtitkára lett. A Fotóművészet című folyóirat főszerkesztője volt húsz éven át, ez idő alatt jelentős szemléleti változást vitt a magyar fotográfia elméleti megítélésébe. Úgy emlegetik őt, mint „a huszadik századi fotótörténet megkerülhetetlen alkotóját”.
Féner Tamás sok egyéb mellett aktsorozattal is próbálkozott, de a városképek is érdekelték. „A város egy külön entitás az emberek nélkül” – vallja. Kiemelkednek a számára „kedélyes helyet” jelentő Velencei-tó téli, fekete-fehér világát, vagy a hajdani Német Demokratikus Köztársaságban készített utcaképek rideg valóságát bemutató alkotásai.
Későbbi színes fotóiban sokat foglalkozott a színek elméletével, kereste azt a színvilágot, ami alkatához, mondandójához, az általa használt technikához leginkább illik. Egyik jelentős képciklusában a magyarországi zsidók életét örökítette meg.
„Mindig el akarták nekem magyarázni, hogyan kell fényképezni. Közel hatvan évig fotóztam, negyven évig képszerkesztőként is dolgoztam – mesélte. – Sosem tartottam magamat művésznek, én csak gondolatokat akartam közölni a képeim által. Díjakat nyertem, egyetemen tanítottam. Azt szoktam mondani, hogy nekem bőven elég, ha csak országszerte vagyok világhírű.”
V. K.