Az NB I felé félúton a kézilabdacsapat

– Könnyű volt?
– Semmiképpen sem. Ezért vonzott a kihívás.
– Tudatosan készült az edzői munkára?
– Nem. NB I-es kézilabdázó voltam. Egy sérülés miatt derékba tört az élsportolói karrierem, ami annyira fájt, hogy tíz évig a közelébe sem mentem a pályának. Megfogadtam, többé nem nézek lánymeccset. Aztán Mocsai Lajos hazatért, és elkezdett tanítani a TF-en, újraindult a szakedzői képzés. Négy csodás év volt. Mocsai tanítványaként megszereztem a szakedzői képesítést, méghozzá kitüntetéssel. Később egykori tanárom a TF menedzser-igazgatója lett. Felkért, legyek a helyettese. Óriási megtiszteltetés volt, elvállaltam. Rengeteget tanultam tőle, szerettem az alma materben dolgozni.
– Hogyan került újra a kézilabdapályára?
– 2012-ben egy fagyos délutánon a tizenkét éves keresztfiam odaállt elém, és azt kérte, tanítsam kézizni. Nem volt választásom… Vállaltam, hogy lesz egy saját csapatunk. Így indult a Mikolik Handball School. Bementem az első éjszakai Tescóba pumpát vásárolni. Másnap elővettem a rég nem használt labdámat, és elkezdtem Máté oktatását. Mivel a születésekor azt vállaltam, hogy lehozom neki a csillagokat is az égről, mi mást tehettem volna? Kockáról kockára építettem neki egy játszóhelyet. Amolyan „gyógyító-, varázslóhelyet”, ahol a suli gondjai messze szállnak. Az első edzésén egyedül állt az 1500 férőhelyes csarnokban.
– Ebből lett a sikercsapat?
– Gyerekeknek boldogságot adni a legjobb dolgok egyike a Földön. A sport, a labdajáték, a valahová tartozás érzése életöröm. A játék is az. Játszani csak szívvel-lélekkel lehet. A gyermek mindig „életre-halálra” játszik, nem csak úgy, „tessék-lássék” módra. Az ember addig él, amíg van kedve játszani. Abban a percben, amikor kialszik belőle ez a láng, meghal. Nem volt más dolgom, csak játszani a gyerekek közt. Ennél nagyobb ajándék kevés van. Az év végére tizenöten lettünk, majd ötvenen, végül százötvenen. Minden edzést én tartottam. Eleinte csak fiúk jöttek, de nem volt kérdés, hogy lesz lánycsapat is. Olyan helyet építettünk, ahová jó hazajönni. Közben elkezdett segíteni a családom. Amikor jó úton jársz, a Jóisten hozzád küldi minden angyalát. Nagy László, a világ egyik legnagyobb kézilabdázó-klasszisa engem ajánlott akkori edzőjének, aki épp csapatot keresett a gyermekeinek. Carlos Ortega, a világ egyik legjobb edzője fél éven keresztül segített nekem, tisztán barátságból. Hatalmas megtiszteltetés, hogy rám bízta a legnagyobb kincseit, mind a négyet. Két fia, Ricardo és Manuel a legjobb játékosaim voltak, ma Németországban kéziznek. A csúcsajándékok egyike mégis az, amikor a tizenöt éves „fiad” süt neked a szülinapodra egy szív alakú csokitortát, vagy készít egy kulcstartót, amelyen ez áll: „the best coach”. Sok tanítványom van, akiből nem lett versenyző, mégis a mai napig tartjuk a kapcsolatot.
– És a versenyzés?
– Eleinte „csak” a labda zavart minket. A legelső bajnokinkon 41–2 re kaptunk ki. Amikor már több csapat versenyzett, kellett a segítség. A bátyám után Fülöp György, majd Majoros István is beszállt mellém.
– Mikor jöttek az eredmények?
– Elindultunk a serdülőkkel a felnőtt Budapest II. osztályban. Az utolsó helyek egyikén végeztünk. Nem lepődtem meg, képzeljük el a negyvenéves, százkilós ellenfelekkel a tizenöt éves kamaszokat. A második évben leült mellém Majoros István, akivel azóta is közösek az álmaink. A Budapest I. osztályban ötödikek lettünk a felnőttek között, és az NB I-es ifibajnokságban is helytálltunk az elitben.
– A felnőttek közt is megtörtént az áttörés.
– 2017-ben indultunk a nemzetközi CELL Kupán, amely az egyik legrangosabb nyári verseny Európában. A legjobb négyben egyetlen magyar csapat volt, a kis Mikolik Handball School. A döntőben ugyan elbuktunk a bundesligás Göppingennel szemben, ám a Veszprém arénájában nekünk tapsolt a közönség. Az idén a Budapest I. osztályban és párhuzamosan az ifi II. osztályban is az aranyért küzdöttek a fiúk. Két fronton harcoltak, pedig még mindig csak ifi- és serdülőkorúak. Áprilisban volt egy meccs, ahol a fél csapat lesérült, így meg kellett elégednünk az ezüstéremmel. Nem búslakodtunk, hiszen ezzel alanyi jogon feljutottunk a felnőtt NB II-es bajnokságba, ami hatalmas dolog. Főleg azért, mert az összes játékosunk saját nevelésű, 9-10 éves koruk óta sportolnak nálunk.
– Hogyan tovább?
– Szeretnénk bizonyítani a világnak, hogy nincs lehetetlen, és elsőként Magyarországon, a nulláról elindulva, saját nevelésű játékosokkal bejutni a felnőtt NB I-be. Drága imádott tanárom a TF-ről, Kiss Jenő bácsi mondta mindig: középszerű életet élni bárki képes – jelhagyót csak keveseknek sikerül. Jenő bácsinak üzenem, az utóbbira törekszem, és ha kapok ehhez igazi játszótársakat, sikerülni fog.

sm.

A Mikolik Handball School szeptembertől több korosztályban várja fiúk és lányok jelentkezését a MOM Sportban. Információ: Mikolik Ágnes, 06/30-263-4575.