„Negyven év a pódiumon, húsz év a kottapapír mellett”
Pezseg az élet a tavaly új helyre költöző Hegyvidéki Kulturális Szalonban, felsorolni sem lehet azt a rengeteg programot, ami a különböző termekben folyik. E termek mindegyike a magyar kultúra egy-egy prominens személyiségének nevét viseli, a Szalonegyetem aktuális előadásai pedig őket mutatják be a hallgatóknak. Legutóbb a neves zongoraművész-zeneszerző, Vukán György életpályájáról mesélt Juhász Zsuzsa zenetörténész, fotókkal és zenei idézetekkel kiegészítve az elhangzottakat.
Vukán György 1969-től haláláig a XII. kerületben élt. Hatalmas életművét, munkásságát számos magas kitüntetéssel honorálták: megkapta a Kossuth-, az Erkel Ferenc- és a Balázs Béla-díjat is, és különösen nagyra értékelte szűkebb pátriája elismerését, a Hegyvidék Díszpolgára címet, amelyet 70. születésnapja alkalmából vehetett át.
Sokrétű művészi tevékenységének ismertetése a Szomszédok tévésorozat jól ismert főcímzenéjének felidézésével indult, amely ugyan Hidas Frigyes szerzeménye, de a felvételen – az amúgy zeneszerzőként is kiemelkedő – Vukáné a zongoraszólam. Találóan állapította meg Juhász Zsuzsa, hogy bármit is játszik egy jelentős előadóművész, egyénisége rányomja bélyegét az előadott műre, sőt, játék közben maga is komponál. Így volt ezzel Vukán György is.
De ki is ez a zenei polihisztor? A Vigadóban 1991-ben rendezett szerzői estjén saját versével így mutatkozott be tréfásan: „Fogorvos vagyok, zenésznek születtem./Klasszikus zenén nevelkedtem, jazz-zenész lettem./Negyven év a pódiumon, húsz év a kottapapír mellett:/ennyi az életem./S ha ehhez még hozzáveszem, hogy/Négy-öt évig gyerek voltam,/Tizenhét évig tanultam,/Tizenöt évig tanítottam és/Huszonhat éve fogorvoskodom?/akkor ma éppen százhuszonhárom éves vagyok./Kész csoda, hogy még élek.”
A fentiekhez további huszonkét termékeny esztendőt kell hozzáadni, nem véletlen, hogy 2009-ben egy reprezentatív hang-kép kiadvány jelent meg róla „60 éve a pódiumon” címmel. Mint komponista igazi „reneszánsz ember” volt: írt százötven filmzenét – köztük Bacsó Péter Tanújához és Fábri Zoltán Ötödik pecsétjéhez –, három operát, oratóriumot az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére, misét II. János Pál pápa magyarországi látogatása alkalmából, több balettzenét és zongoraversenyt, három operát, százötven zsoltárt és számtalan jazzszerzeményt.
A Mise Credo/Sanctus tételének részletét hallgattuk meg ezután, amelyben a narrátor szerepét Lukács Sándor színművész töltötte be, és Anette Lowman amerikai énekesnő is közreműködött, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát Ligeti András vezényelte. Persze, Vukán zenei sokoldalúságát nem lehet bemutatni anélkül, hogy ne idéznénk fel valamit számtalan filmzenéjéből: a Szomszédok mellett a Linda című tévésorozat főcímzenéjére esett az előadó választása.
Zongoraművészként Vukán György bejárta a világot, Kínától Indiáig. Amerikai élményeivel kapcsolatban kiderült, hogy fellépésein abszolút hallása és remek improvizációs képessége segítette, amikor ismeretlen zenésztársakkal és énekesekkel kellett szerepelnie.
Jazzmuzsikusi tevékenysége is kiemelkedő, sőt, sokan inkább csak ez irányú munkásságát ismerik. Hosszú pályája során a magyar jazz legszűkebb elitjébe tartozott, a műfaj minden fontosabb képviselőjével játszott. Sokat kísérletezett a klasszikus zene és a jazz ötvözésével. Ennek illusztrálására egy Chopin-prelűdöt hallhattunk először Jevgenyij Kiszin orosz zongoraművész, majd Vukán György „jazzesített” tolmácsolásában. Chopin Asz-dúr keringője pedig videofelvételről szólt a Vukán Trio előadásában.
Érdekes volt végighallgatni egy régi barátja, Fazekas Lajos filmrendező elbeszélését arról, hogy a Határőr úti társasházban több mint négy évtizeden át lakott alatta, egy emelettel lejjebb, emiatt úgy érezte, szinte részese volt a művek születésének, sőt kislánya is ebben a légkörben nőtt fel. Amikor pedig kapott egy szintetizátort, attól kezdve a mennyezeten keresztül folyt az „üzenetváltás”.
A program stílszerűen Vukán Last Message című melankolikus dallamával zárult, amely az 1990-es évek elején, egy súlyos operációja előtt született. Szerencsére akkor felépült, és még több mint egy évtizeden keresztül gazdagította művészetével a magyar zenei kultúrát.
A lelkes jelenlévők megszavazták ugyan az előadás egy órát is meghaladó terjedelmét, de egyszer minden véget ér. Így is csupán egy kis ízelítőt kaphattunk ennek a rendkívül termékeny életnek a sokszínűségéből.
Márton Attila