Metszetek, fotók és korai munkák – Moholy-Nagy 125 (1.)
Moholy-Nagy László, a 20. századi művészet nemzetközi hírű magyar polihisztora munkássága előtt tiszteleg a Hegyvidék Galéria év végi tárlata. A Bauhaus-iskola egyik kiemelkedő tanára születésének 125. évfordulója alkalmából rendezett kiállítás egy sorozat harmadik része, bővebb változatát Berlinben és Rómában láthatta a közönség 2019-ben és 2020-ban. A járványhelyzet miatt a Hegyvidéken egyelőre csak a kirakatokon keresztül és virtuálisan lehet bepillantani a gazdag anyagba. Nagy T. Katalin művészettörténésszel, a kiállítás kurátorával beszélgettünk.
– Tavaly a százéves Bauhausra emlékeztünk, az idei évben ennek legfiatalabb oktatóját, Moholy-Nagy Lászlót ünnepeljük. A Hegyvidék Galériába a debreceni Antal–Lusztig-gyűjtemény Moholy-Nagy-fotóiból, filmjeiből látható válogatás, a tárlat másik részében, tisztelgésként, kortárs alkotók Moholy-Nagy-reflexiói kaptak helyet, amelyek jól érzékeltetik a sokoldalú művészzseni máig eleven hatását. Hogyan jött létre a kiállítás? Mik voltak az előzmények?
– Két éve született egy szóbeli megállapodás a Hegyvidéki Önkormányzat és Debrecen városa között, amelynek értelmében az ország legnagyobb magángyűjteménye, az Antal–Lusztig-gyűjtemény sorra megjelenő öt szakkatalógusát a következő esztendőkben kiállítással egybekötve mutatjuk be a Hegyvidék Galériában. Mivel én a tizenkettedik kerületben lakom, s közben a debreceni Déri Múzeumnak dolgozom, úgy gondoltam, érdemes lenne megismertetni e gyűjteményt és annak egyes részeit a Hegyvidéken élőkkel és persze más látogatókkal. Az első, 600 oldalas könyv megjelenésekor már volt egy kiállítás. A második kötet a berlini és a római bemutató miatt kicsit csúszott, és egyelőre a tervezett könyvbemutató is elmarad.
– Hány alkotás található Moholy-Nagytól a debreceni gyűjteményben?
– Tizenkilenc festmény, rajz és metszet, valamint tíz fotó, köztük sok korai munka. Úgy gondoltam, mutassuk meg a világnak, hogy Moholy-Nagy László Magyarországról indult el, magyar barátai, magyar tanárai voltak. Az a helyzet, hogy ezzel a korszakával nem nagyon foglalkozik Európa és Amerika, őt a Bauhaus egyik kiemelkedő művésztanáraként tartják számon, ez az időszaka áll az érdeklődés középpontjában. Pedig ez mindössze öt évig tartott, 1923-ban hívta meg őt Walter Gropius az iskolába. Huszonnyolc éves volt akkor, különleges, friss szellemiséget hozott az oktatásba, modern, szabad felfogást képviselt. A tanítás mellett a művészi munkát is folytatta, kiállított, könyveket írt. Hitler hatalomra jutása után egy avantgárd művésznek nem volt keresnivalója Németországban. Moholy-Nagy Hollandiába, majd Angliába költözött, továbbra is fotózott, filmezett, festett, szobrokat készített, tipográfiai munkákból, díszlettervezésből élt, illetve éltek, mert másodszor is megnősült, két lánya született. Aztán 1937 őszén meghívták Chicagóba, hogy teremtsen egy Bauhaus-elveken alapuló iskolát. Ez sem volt könnyű időszak, hihetetlen küzdelmet folytatott, hogy az iskola működjön, és úgy, ahogy ő akarja. Aztán 1945-ben kiderült, hogy leukémiás; 1946-ban, 51 évesen halt meg.
– A Hegyvidék Galériában a kirakaton keresztül egy kicsit betekinthetünk a kiállításba…
– Egy kis vigasz, hogy mivel a Hegyvidék Galéria egyik oldala üvegportál, hatalmas ablakokkal, a járókelők sok munkát egészen jól láthatnak az utcáról, ha megállnak előtte. Például Kígyós Borbála nyakláncát, amely a gyűjtemény egyik alkotását „írta át” ékszerre, Moholy-Nagy designtevékenységére reflektálva, vagy George Peck kirakatüvegre felragasztott művét, amelyet Moholy-Nagy László egyik híres munkája, az úgynevezett Telefonos képek inspirált. Ez egy három darabból álló sorozat, 1923-ban készült, a New York-i MOMA-ban látható. Úgy született, hogy Moholy-Nagy egy zománcgyárból megrendelt három képet, telefonon elmondta, mit gondol, és azt legyártatta. Megérkezett a kész mű, úgy, hogy nem érintette a művész keze! A huszadik században a művészeti diskurzusoknak mindig is érdekes témája volt, mennyire számít maga a művész. Ki a művész, fontos-e, hogy a saját kezével készítse el alkotását? George Peck a két szituációt állította párhuzamba. Felhívta őt egy budapesti művészettörténész, hogy készítsen képet egy tárlatra, erre ő küldött egy úgynevezett „kit”-et, vagyis egy kiszabott elemekből álló csomagot, amiben ott volt a nyersanyag, a tervrajz, és nekünk kellett a helyszínen összeállítani a „művet”. Egy másik művészt, Lévay Jenőt is ez a bizonyos Telephone Paintings inspirálta 1993-ban, ő a háborúban elpusztult Mária Valéria híd szimbolikus újjáépítését fogalmazta meg. A YouTube-on látható erről egy rövidfilm, Lévay beszél benne az akcióról.
– Milyen Moholy-Nagy-fotók találhatók az Antal–Lusztig-gyűjteményben és láthatók a kiállításon?
– A kiállított fotográfiák az eredetik utánnyomásai, ezeket a művész lánya, Hattula Moholy-Nagy készíttette; számozott, limitált szériák. A Rádiótorony Berlinben pozitív és negatív változatban is létezett. Moholy-Nagy szerette, ha egy-egy fotóról átfordítva is készül nagyítás. Ilyen az a női akt is, amely szintén látható a tárlaton. Vonzotta, ami nem megszokott; ez fogta meg a gép nélküli fotóban is, az első felesége hatására számos fotogramot készített. Nem rendeltetésszerűen használni egy eszközt – ez mindig nagy csáberőt jelent a művészeknek. A képek között több is van, ami a Fény-tér modulátorhoz kapcsolódik: a fotó képes a mozgást leképezni, átírni, festői hatások jönnek létre. A Spirálok című felvétel megint egy új oldaláról mutatja a művészt: a szobrászt, aki új, átlátszó, áttetsző anyaggal kísérletezett – ez volt a plexi. (Következő lapszámunkban folytatjuk)
Sz. D.