Sportpszichológus szeretne lenni a válogatott karatés
Többszörös magyar bajnokként tavaly a nemzetközi színtéren is letette névjegyét Gergely Henrietta: a Sashegyi Arany János Általános Iskola és Gimnázium diákja rögtön első nekifutásra 3. helyet szerzett a karate-Európa-bajnokságon. Erről és sok egyébről kérdeztük őt.
– Miért éppen a küzdősportok?
– Mindig is eleven gyereknek tartottak, a mozgás számomra lételem volt, emellett nyitottan álltam az új dolgokhoz. Óvodáskoromban úsztam, de váltanom kellett, amikor általános iskolás lettem. Négy év kötelező vívás mellett két évig különedzésekre jártam, három évig versenyszinten űztem az akrobatikus rock and rollt, nem mellesleg néptánctagozatos osztály tagja voltam. Negyedik osztályosként még nem tudtam pontosan, hogy mit akarok; amikor felhagytam a rockival, új sportot kellett találni iskolán belül. Szüleim túl fiúsnak tartották a focit, én meg akkoriban ki nem állhattam a balettet, a karate viszont tetszett.
– Mi fogta meg a karatéban?
– Minden pillanatára emlékszem, amikor legelőször beléptem a dojóba. Amint vége volt az edzésnek, már tudtam, hogy ezt szeretném csinálni, és azóta sem bántam meg, hogy így döntöttem. Szüleim a legelejétől támogattak, mindig mellettem álltak, viszont úgy vélték, hogy edzegetek pár hónapig, maximum egy-két évig, aztán majd új sportágat keresünk.
– Azt kapta, amit várt?
– Nem voltak kifejezett elvárásaim, de ami mindenképpen pozitív volt, az edzőm, Váczi Zoltán hozzáállása, valamint a közösség. Rengeteg mindent köszönhetek a karaténak, új barátokat szereztem, új kapcsolatokra tettem szert, segített önmagam megtalálásában. A Budai Harcművész SE egyesületét erősítem, náluk jobb csapatot nem is kívánhatnék magamnak.
– Melyik stílust követi?
– Minden stílus mást foglal magába. Én a Kyokushint követem, aminek a jelentése: „Találkozás a végső igazsággal”. Ez egy full contact rendszer, sokan a legkeményebb karaténak tartják. Azért szeretem, mert ez áll legközelebb a valódi harchoz, küzdelemhez, s közben ügyel arra, hogy a karatékák ne szenvedjenek sérülést. Nem mellesleg az önvédelmi részei is valószerűek.
– Sokan úgy vélik, a karate leginkább verekedés, nem való lányoknak.
– Érdekes téma ez. Általában két kérdés szokott elhangozni, amikor szóba kerül, hogy karatézom: „Akkor most lány létedre meg tudnál verni?” és „A karate nem is sport, csak színtiszta agresszió, mit lehet ebben élvezni?” Egyrészt nem verek el senkit edzésen, versenyen vagy vizsgán kívül – akkor sem, ha menne… Egyébként sem értettem soha ennek a kérdésnek a lényegét. Semmilyen sportnál nem kellene különbséget tenni a nemek között, ugyanis a sport az sport, és minden, amit elérsz benne, csak a tied, senki nem veheti el tőled, független a társadalmi vélekedésektől. Másrészt a karate, mondhatni, nem is sport, hanem harcművészet, életforma, legkevésbé sem verekedés. A Dojo Kun hét pontban fogalmazza meg az esküt, amit minden harcosnak be kell tartania. Persze ez nem erőszakos, a tisztelet és az elkötelezettség automatikusan jön magától, természetessé válik.
– Milyen előnyeit tapasztalta már meg ennek a sportágnak?
– Órákig sorolhatnám a pozitívumokat. Azt a szintű fegyelmet és tiszteletet, amit a karate az évek alatt felépít az emberben, nem igazán lehet máshoz hasonlítani. Mérhetetlenül sok önbizalmat is adott. Segít a tanulásban, serkenti az agy működését, így könnyebben tudok koncentrálni az iskolai feladatoknál. Aki végigjárja a Kyokushin útját, abból garantáltan becsületes ember válik. Számomra a karate a versenyzés és a fizikum szinten tartása mellett leginkább életmód. Mindennap járok edzeni, mint számtalan sportoló, de amikor felkötöm az övet, és belépek a terembe, akkor súlya van minden cselekedetemnek. Példát kell mutatni a kisebbeknek, akik felnéznek rád.
– Milyen eredményeket ért el eddig?
– Többszörös magyar utánpótlás- és diákolimpiai bajnoki címeim mellett számtalan országos első és dobogós helyezésem van. Büszke vagyok arra, hogy kétszer is megnyertem a nemzetközi Carpathia Cupot, és ezeknél is kedvesebb a 2019-es Európa-bajnokságon megszerzett bronzérem, amit első éves ifjúsági versenyzőként értem el.
– A sport sok idejét elveszi. Hogyan lehet összeegyeztetni a tanulással?
– Akármilyen sportágról beszélünk, a versenyzést nagyon komolyan kell venni. A tanulás rengeteg időt elvesz, sőt, talán ez veszi el a legtöbbet az edzések mellett, de tartom magam ahhoz, hogy mindenkinek arra van ideje, amire szeretne időt szánni. Tehát elég szűkösen, de képes vagyok találkozni a barátaimmal, elmenni ide-oda úgy, hogy marad időm minden másra. A legfontosabb, hogy legyen egy napirended, amihez tudod magad igazítani, vezess naptárt, és vésd az eszedbe a tennivalóidat, így nem maradsz le magadtól!
– Mik a közeli és távolabbi céljai?
– Szeretném válogatottként képviselni Magyarországot, amíg csak lehetséges. Tervben van a jövő évi Európa-bajnokságra való kvalifikáció – ha lehetek bizakodó, akkor hozzáteszem, hogy a cél az első hely. Tavaly csak küzdelemből jutottam ki, legközelebb formagyakorlatban is szeretném nemzetközi szinten megmutatni magam. Távolabbi célom a fekete öv megszerzése és a 2023-as világbajnokságra való kijutás. Mindemellett legszívesebben valamelyik budapesti egyetem pszichológia szakára járnék, hogy később sikeres sportpszichológus válhasson belőlem.
sm.